Képzőművész. Tanulmányait (jog, művészettörténet, régészet) Svájcban kezdte, majd 1961-ben az Academia Roma-n folytatta. 1963-ban Firenzében telepedett le. Ebben az időszakban műveiben a svájci „ concrete art” hatása és a kora reneszánsz építészet elemei vegyültek. 1970-ben költözött át Milánóba, ahol – új környezetének és ismeretségeinek (Mario Ballocco, Antonio Calderara, Gianni Colombo) hatására – újszerű geometriai megoldásokkal kezdett el kísérletezni. 1977-ben indította el „nem-euklideszi metaforák” című sorozatát, amelyben szokatlan térábrázolási megoldásokkal dolgozott. Ugyanebben az évben ismerkedett meg Hans Heinz Holz német filozófussal, aki nagy hatást gyakorolt elméleti tevékenységére. A két férfi izgalmas, gondolatébresztő párbeszédének eredményeként Holz több tanulmányt is szentelt barátja alkotásainak. A tér kérdése mellett a művészet és a tudomány közötti kapcsolat is foglalkoztatta. Az 1990-es években formavilága letisztultabbá vált, ekkor készült „szintetikus reliefek” című sorozata, amely meglehetősen szűk művészi eszköztárra épült. 1998 óta Párizsban él és alkot. Munkásságát 1987-ben a nagypresztízsű zürichi Camille-Graeser- díjjal jutalmazták. A Nyílt Struktúrák Művészeti Egyesület (OSAS) tiszteletbeli tagja. Pályája során számos egyéni és csoportos kiállításon vett részt egész Európában. 1992-ben a németországi Josef Albers Múzeum nagyszabású életmű-kiállítást szentelt a művésznek.