1952-től volt a Ferencváros labdarúgója balösszekötő, illetve bal oldali középpályás poszton. Csapatához mindvégig hű maradt, s itt fejezte be 1972-ben játékos pályafutását. Ezen időszak alatt 4 alkalommal nyert csapatával bajnoki címet (1963, 1964, 1967, 1968), s 2 alkalommal magyar kupagyőztes is lett (1958, 1972), tagja az 1965-ös VVK (Vásárvárosok Kupája)-győztes csapatnak, s az 1968-as ezüstérmesnek is. Klubjában 322 mérkőzésen 63 gólt szerzett. Magyar válogatottként 41 mérkőzésen 4 gólt ért el. 1960 májusában debütált a válogatottban az angolok elleni népstadionbeli 2-0-ás győztes mérkőzésen, s 1968 májusában játszotta utolsó mérkőzését címeres mezben a szovjetek elleni vesztes találkozón. Részt vett az 1960-as olimpián, ahol a válogatott bronzérmet szerzett. 1964-ben EB-bronzérmes, 1962-ben és 1966-ban VB-negyeddöntős. Aktív pályafutását befejezvén a klub utánpótlásánál kezdett edzősködni. 1972-74 között, majd 1974-től 1980-ig a magyar ifjúsági válogatott szövetségi kapitánya volt. 1982-84-ig a Kecskeméti SC, 1984-ben a kuvaiti el-Nasszer edzője, 1985-86-ban a női válogatott szövetségi kapitánya, 1986-87-ben a Vácszentlászló edzője. 1987-90-ig a Ferencváros felnőtt csapatát irányította, s velük egy-egy ezüst, illetve bronzérmet sikerült nyernie. 1991-ben a Tatabánya, 1992-94-ig a III. kerület, majd ezután az FTC utánpótlás csapatának edzője is volt. A Nemzeti Sport című napilapban 1967-től osztályozzák a magyar labdarúgók adott idénybeli összteljesítményét, átlagot vonva az egyes mérkőzéseken elért, 1-től 10-ig terjedő osztályzatok alapján. Ezt a rangsort az 1967. évi bajnokságban elért 7.85-ös átlagával a mai napig Rákosi Gyula vezeti.