A lélek pornográfiája a társulat Szociológia és más kortárs utópiák trilógiájának első része - és bár a cím alapján egy tudományos értekezés alaptézisére számíthatnánk, korántsem erről van szó. Dave St-Pierre azon szándéka fogalmazódik meg a címadásban, hogy a minket körülvevő világról és társadalomról - politikáról, konvenciókról, tömegkultúráról - adjon, egy trilógia keretében, kritikus helyzetjelentést. A lélek pornográfiája panorámakép emberi életekről, viszonyokról és érzésekről. Arról az intimitásról, mely a legritkább esetben látható színpadon. Dave St-Pierre koreográfust nem az érdekli, hogy mit fedünk fel önmagunkról, hanem, mi az, amit rejtegetünk, amit titokként őrzünk, a megszégyenüléstől félve. A fiatal kanadai alkotó hétköznapi történeteket mesél el, olyan hús-vér emberekről, akik intenzív pillanatokat élnek meg, legyen az gyönyör, fájdalom, félelem, szerelem, vagy szeretethiány. Nagyító alá helyezi az embert, megmutatva minden szépségét és csúfságát, mélységét és felszínességét. Nem köntörfalaz. Az előadás a legkülönfélébb akciók sora, jelenetről jelenetre épül. Á-tól Z-ig huszonhat képben tárja elénk a "meztelen lelkek" enciklopédiáját. Dave St-Pierre szabadon ötvözve a banálist és a megbotránkoztatót, a humort és a kegyetlenséget, egy sajátos világba ragadja el a nézőt, ahol a valósággal eltúlozva, felnagyítva találkozhat szembe. A darab egy "tömegjelenettel" indul, melyben az előadók a színpad egyik végéből a másikba sétálva, futva, majd rohanva, fokozatosan lecsupaszítják magukat a nézők előtt, majd teljesen meztelenül a csoport egy festményszerű állóképbe merevedik. Egy eltorzított felvételről szóló férfi hang a szerelem/szeretet (amour) milyenségéről beszél. A francia szerzőtől származó idézet lajstromba veszi a legkülönbözőbb és legvégletesebb érzelmek sorát, melyet a szerelem magába foglalhat. Ezt követően a társulat egy frappáns seregszemlén keresztül ismerteti az előadás jeleneteinek "tartalomjegyzékét". Björk All is full of love című számára bontakozik ki az első tablókép a gyötrelemmel teli gyönyörről, a kiszolgáltatottságról és a magányról, mely akár tizennégy táncos "tömegében" is szembeszökő és szívbemarkoló lehet. Hallhatjuk az elhagyott lány szerelme üzenetrögzítőjével folytatott elkeseredett "párbeszédét", és megismerkedhetünk a "jó színésznővel", aki bebizonyítja, hogy a pulykától az érzéki nőn át a szadista plasztikai sebészig bárkit képes eljátszani. A túlsúlyos táncosnő, Véronique balettszáma egyúttal a mai szépségideál és a tánc esztétikusságához fűződő elvárások paródiája és kritikája, valamint az előadás szép és nagyon emberi pillanata. Jacques Brel Ne me quittes pas című örökzöldje szolgál aláfestésül a halállal és szeretteink elvesztésével való szembesüléshez. A jelenet a színészek, táncosok túlzó előadásmódja ellenére mentes marad a giccstől és a pátosztól. Egy hihetetlen fizikai kockázatokat vállaló - eredetileg a koreográfus és volt szeretője által táncolt - duettben, két férfi kapcsolatába, a két embert összefűző bizalom kérdésébe nyerhetünk betekintést. A darab utolsó jelenete zárja le és teszi kerekké a skiccek sorát; Norbert Doux színházról szóló aforizmáiból hallhatunk részleteket, miközben megtudjuk, hogy a színész éppen Hamlet szerepét játszva lett öngyilkos a színpadon. Az életet esszenciájában megragadni próbáló előadás végső soron a színház és a színjátszás alapvető kérdéseire is reflektál. Az előadásra mindvégig jellemző, hogy Dave St-Pierre merész és meglepetésszerű váltásokkal taszít egyik érzelmi végletből a másikba, valóságos, hullámvasúthoz hasonlítható érzelmi utazásra kényszerítve előadóit és a közönséget, hogy maximális hatást érjen el. Darabja nehezen illeszthető bármilyen műfaji kategóriába, féktelenségével és kifejezőerejével leginkább egy megkoreografált performánszra emlékeztet.
A(z) Trafó előadása
Hozzászólások