A lemezeknek egy kicsiny csoportja annak a pompázatos, túláradóan dallamos operának zárójeleneteit tartalmazta, amelyet Settembrini úr nagy honfitársa, az olasz drámai muzsika nagymestere szerzett a múlt század második felében, ünnepélyes alkalomból, a népeket összekapcsoló technika egy hatalmas alkotásának átadására, egy keleti uralkodó megbízásából. Hans Castorp körülbelül tisztában volt mindezzel, nagy vonásokban ismerte Radames, Amneris és Aida sorsát, akik olaszul zengtek feléje a szekrényből, és így többé-kevésbé megértette, amit énekeltek: a hasonlíthatatlan tenor, a fejedelmi alt, terjedelme közepe táján csodálatosan megtörő hangjával, meg az ezüst szoprán; nem értett meg minden szót, de egyes szavakat megértett a helyzet ismeretében és a helyzettel való együttérzéséből, s ez a bizalmas együttérzése nőttön-nőtt, minél többször játszotta le a négy vagy öt lemezt, s végül valóságos szerelemmé fokozódott. Először Radames és Amneris magyarázkodnak: a királylány maga elé vezetteti a megkötözött rabot, akit szeret, és szenvedélyesen vágyott volna megmenteni a maga számára, noha a barbár rabnő kedvéért elárulta hazáját és becsületét bár, mint Radames mondja, "szándéka tiszta volt". Tiszta szándéka azonban mit sem segít terhelt helyzetén, mert bűne világos, mint a nap, és ennek következtében az egyházi bíróság ítélkezik fölötte, melytől idegen minden emberi, és bizonyára nem sokat teketóriázik majd vele, ha az utolsó pillanatban meg nem gondolja magát, és meg nem ígéri, hogy lemond a rabnőről, és a töréses hangú királyi alt karjaiba veti magát, aki ezt tisztán akusztikus szempontból olyannyira megérdemelné. Amneris meghatóan igyekezett meggyőzni a szép hangú, ámde tragikusan elvakult és az élettől elforduló tenort, aki azonban mindig csak "Ne várd ezt"-tel és "Hiábá"-val válaszolt, amikor az alt kétségbeesett könyörgéssel ostromolta, hogy mondjon le a rabnőről, mert élete forog kockán. "Ne várd ezt!" - "Nos hát, még egyszer: ó, mondj le róla!..." - "Hiába!" Halálra szánt elvakultság, forró szerelmi bánat egyesült e páros énekben, mely gyönyörű volt, de reménytelen. Végül Amneris jajkiáltásaival kísérte az egyházi bíróság vérfagyasztón ünnepélyes szózatait, melyek a mélyből hangzottak tompán, s amelyekben a szerencsétlen Radamesnek immár semmi része sem volt. "Radames! Radames!" - zengte a főpap szigorúan, és kemény szavakkal tárta szeme elé hazaárulása bűnét. "Tisztázd magad!" - követelték karban a papok. S mivel a főpap joggal mutatott rá, hogy Radames hallgat, tompa egyhangúsággal marasztalták el árulásban. "Radames! Radames! - kezdte ismét az elöljáró. - Vádolva vagy, hogy a tábort elhagytad orvul, szökni készen...
Az értesítések jelenleg le vannak tiltva! Amennyiben szeretnél cikkajánlókat kapni, kérlek, hogy a böngésző Beállítások / Értesítések menüpontja alatt állítsd be az értesítések engedélyezését!
Hozzászólások