"Hans Christian Andersen egy hideg téli napon elindul kiadójához, és megjelenteti Karácsonyi mesegyűjteményét, amelyet azután évről évre újabb és újabb követ majd. A fogadtatás frenetikus, meséi ma is olyan elevenen hatnak, mintha éppen hozzánk, mintha csak rólunk szólnának.
De miért adta ki a meséket? Miközben költeményeken és színdarabokon dolgozott, talán csak pihenésképpen vetette papírra a meséit, azokat a műremekeket, melyek oly könnyedén, s oly természetesen áradtak belőle, akárcsak a levegő, s amelyek meghozták számára a világhírt. Valaminek történnie kellett! Ez a gondolat nem hagyott nyugodni. Ez a "valami" addig-addig foglalkoztatta a fantáziámat, amíg Andersen mesefigurái életre keltek, és elkezdték mesélni a saját történetüket....
Andersen nem csupán a meséit, az életét is példaképpen hagyta az utókorra. Megszállottan követte álmait, miközben mindenkiben képes volt meglátni, megtalálni az örök emberit: hajlandóságunkat a jóra és a szeretetre" - mondja művéről Balázs Ágnes.
Hol kezdődik a mese, és hol ér véget a valóság, már nem tudja senki, a történet megállíthatatlanul hömpölyög a nagy találkozás felé. Közeledik a karácsony, amikor Gerdának meg kell ölelnie a Hókirálynőt...
A(z) Vörösmarty Színház előadása
Hozzászólások