Színház

Az alvajáró

opera

Értékelés:

1 szavazatból
Szerinted?

Az alvajáró a bel canto operarepertoár nevezetes darabja, amelyet a rövid életű zeneszerző pályája végén, közvetlenül a Norma előtt - azzal egy esztendőben - komponált.

A 19. század uralkodó stílusirányzata, a romantika szerette az egzotikus témákat. Ma már kissé furcsán hat, de ezek közé tartozott a mélyálom fázisában történő járkálás genetikai zavara, a szomnambulizmus. A harmincéves Vincenzo Bellini művészi képzeletét is a „holdkórosok” témája ragadta meg, amikor 1830/31 telén megkomponálta a La sonnambulát.
Az alvajáró a bel canto operarepertoár nevezetes darabja, amelyet a rövid életű zeneszerző pályája végén, közvetlenül a Norma előtt - azzal egy esztendőben - komponált. A 19. században sikeres mű 20. századi újrafelfedezése Luchino Visconti 1955-ös scalabeli rendezésével kezdődött, Maria Callasszal a főszerepben. A mű hátterében általánosságban az alvajáró-témájú színpadi művek akkoriban aktuális, nagy divatja, konkrétan pedig Ferdinand Hérold balettje áll: a művet Párizsban mutatták be 1827-ben; a librettót az operai világban jolly jokernek számító Eugène Scribe írta. Ez szolgált inspirációval Bellini alkotása számára. A zeneszerző Felice Romani - Scribe nyomán készült - szövegkönyvét zenésítette meg.
A Müpa előadásának sztárja a cseh koloratúrszoprán, Zuzana Marková, aki számos sikert aratott már az olasz repertoár, és ezen belül is a bel canto operák területén. Elismert Lucia és Violetta, de Manonként és Donna Anna szerepében is ünnepli a közönség. Partnere, a szardíniai születésű tenor, Francesco Demuro ugyanezen a területen jeleskedik: szerepei Nemorinótól a Mantuai hercegen át Alfredóig ívelnek.
A produkció karmestere, Riccardo Frizza vérbeli operakarmester, az itáliai repertoár specialistája; a milánói Scala, a velencei Fenice, a Párizsi Opera és a New York-i Metropolitan visszatérő vendége. 

Közreműködők: Kodály Kórus Debrecen (karigazgató: Szabó Sipos Máté) , Pannon Filharmonikusok 

Stáblista:

Hozzászólások

Edmond Dantes febr. 16. 14:44:41
Alkalmi darabnak szánhatta Bellini Az alvajárót, az alkalom mint ismeretes, a Scala konkurenciájának szánt Carcano színház megnyitása volt Milánóban. Az új színház gazdáinak nagy név kellett és Bellini akkor már nagy névnek számított és nagy énekes sztárokat szerződtettek, Pastát és Rubinit. Bellini ekkor nagyban dolgozott fő művén, a pár hónap múlva a Scalában bemutatott Normán, így érthető, hogy Az alvajárót részben korábban megírt saját számaiból fércelte össze hamarjában. A hálás utókor aztán sokáig életben tartotta a művet, majd a múlt század közepe óta, főleg Callasnak köszönhetően, ismét gyakrabban műsorra tűzik. Közelébe se ér a Normának, de elmarad a szerintem szintén nem kimagasló Puritánoktól is, utóbbit talán a 2017-es szenzációs pesti Elvira, Jessica Pratt dobta fel ugyanitt. Az alvajáró első része fárasztóan hosszú, amit -részemről legalábbis- csak a Wagnereknél és a két Strauss-egyfelvonásosnál lehet fészkelődés nélkül elviselni, amik a "kettő az egyben" jegyében egyszerre nyújtanak operai és szimfonikus élményt; a Bellini-mű zenekari partitúrája, a Pannon Filharmonikusok egyébként pontos, dicséretes munkája ellenére sem több szerényke kíséretnél.Talán húzhattak volna valamicskét a majdnem másfél órás első felvonásból... A rendező, Némedi Csaba ismét elővette a Puritánok-beli tánc-motívumot: amott valamiféle Callas-hommage okán, itt talán az újítani akarás jegyében vagy mert az opera egyes számai eredetileg balettzenének íródtak. Így aztán a cselekmény és a színpad középpontjába a balett illetve egy gyakorló-balettkorlát került. Érzésem szerint a rendező kicsit erősen túltolta a balettszólista (Kozmér Alexandra) jelenlétét: ezzel az erővel legközelebb, teszem azt,egy Siegfried-előadásba is beépíthető egy balerina, aki például bekíséri Siegfriedet Fafner barlangjába. Akár a sárkány is táncra perdülhetne és odabent mindjárt vidámabb lenne a hangulat ... Sebaj, elment ez így gond nélkül, ahogyan a habos-babos jelmezek (tervező: Zöldy Z Gergely) is megfeleltek. Szendrényi Éva látványos díszlete segíthette a jól teljesítő énekkar (Kodály Kórus, Debrecen, karig. Szabó Sipos Máté) még jobb hangzását a vertikális elhelyezés jóvoltából. Nem az ő hibájuk (hanem a zenéé), hogy sok énekelni valójuk és szinte folyamatos jelenlétük ellenére a kórusszámok (nekem) unalmasnak hatottak. Nagy várakozás előzte meg Zuzana Marková Amináját. A nyakigláb cseh szoprán kicsit esetlenül mozog a színpadon, hosszú karjaival-lábaival nem mindig bánik ügyesen. A második áriájában és a fináléban viszont nagyon tetszett. Szép hang, kiegyenlített regiszterek, biztos magasságok, szolid, de jól működő koloratúra technika: nem tudom, ki lehet-e hozni többet a szólamból ezen a "jó" (iskolában négyes) osztályzatot érdemlő, nem lázba hozó színvonalon. Konu Kim -ha valóban Demurót várták- beugróként énekelte Elvinót. Ennél össze-nem-illőbb jegyes- és énekespárt mint Marková és ő, ritkán látni manapság: jó fél fejjel alacsonyabb, köpcös-duci fiatalember a koreai tenor, nem éppen 21. századi idol. Első felvonásbeli szereplését bízvást tekinthetjük bemelegítésnek; az első fináléig -amiben először fogott meg- tétova téblábolás, színtelen éneklés, nem több. Ilyen hangfajú és -színű, tegyük hozzá, külsejében is valamelyest hasonló énekest hazai felhozatalból is ki tudunk állítani. Szünet után aztán egy, ha le nem is fogyott, de megizmosodott, értsd: megizmosodott hangú és szerepformálású, szépen éneklő (NB: bel canto) Kim jött ki és adott értelmet szerződtetésének, alakítása is átéltebb lett. Kellemes fölfedezés volt a seconda donna Lisa: Zemlényi Eszter. Az intrikus figurához a kelleténél kicsit kislányosabbra, balettnövendékesebbre formázta őt a rendező, de üdén csicseregte el szólamát. Idővel nívós szubretté válhat operában, netán, ha táncolni is tud, operettekben. Mirco Palazzi jóvágású, jó mozgású, szép hangú basszbariton, népszerű áriája az est (egyik?) első tapsát kapta. Olasz vígoperák, esetleg 1-2 Mozart-opera (Leporello? Figaro?) hasznos közreműködője lehet máskor, máshol. Teresát Simon Krisztina énekelte, Alessio: Dobák Attila, jegyző: Bejan Miklós Máriusz. Riccardo Frizzára éppen ráláttam, fiatal kora ellenére most is olyan papuskás-gutbácsis stílusúnak gondolom mint amikor három éve a másik Bellinit vezényelte. Jól követhető kéz, biztos tudás, rutin: kell ennél több? (Kell/ene.)

MüPa, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, 2020. február 11.
A port-ismertetőben felsorolt szereplőlista részben hiányos, részben megváltozott!)