A Dollár Papa Gyermekei és a Je Suis Belle divatszalon közös előadása.

Gustave Flaubert regénye alapján, továbbá ifj. Alexandre Dumas, Jacques-Henri Bernardin de Saint Pierre és Walter Scott műveinek felhasználásával.

A Flaubert Bovarynéjából létrejött monodráma a regény mellett Emma olvasmányélményeit és vágyait ollózza össze egységes tudatfolyammá, melyből egy férjezett nő teljes személyisége rajzolódik ki. A látszatra egyszerű, fecsegő vidéki nő itt jut el filozófiai magasságokba a férfi-nő, férj-szerető-anya viszonyok elemzése által. Kiss-Végh Emőke monodrámája közvetlen, intim hangulatú előadás.

„Nincs más csak a színész(nő), Kiss-Végh Emőke, meg persze a Flaubert-ből – mindenféle klasszikus franciák és skótok hozzáadásával – magyarított, illetve háziasított (domesztikált) szöveg, ami szintén igen jó, de igazán az előadó teszi azzá. Parányi szoba, áll egy lány, sápadt, nett, tornyos frizurás jelenség, mint egy próbababa, egyszerre archaikus és mai, polgári francia és provinciális magyar, s meséli az életét. Tompult férjét és váltott szeretőit, vidékiségét és nagyvilágiságát, bezártságát és elvágyódását, olvasmányait és félműveltségét, rögvalóságát és sznobériáját. Finom és közönséges egyszerre, leheletnyi affektáltsága természetes és alig reflektált, töpreng, elmélázik, kis szüneteket tart, mint akinek abban a pillanatban jut eszébe a mondandó, egyszer rosszul lesz, ledől, elnézést kér, biztosít, hogy mindjárt folytatja, és a végén hektikus táncot lejt. Aztán lekuporodik, valami olyasmit kérdez, hogy „kell még valami?”, és kimegy. Nem, nem kell semmi. Tökéletes háromnegyed óra volt.„ (Koltai Tamás/ÉS)

„Svungos monológ, éppen csak annyi mozgással tarkítva, amennyit a szűk hely enged, és amikor Emmából kifogy a szusz, vagy tán megelégelte saját bőbeszédűségét, int a zenének, és lassan mozogni kezd a ritmusára. Elvagyunk ezzel is, van min gondolkodni. Aztán egyre jobban belefeledkezik a mozgásba, és már tánc ez, drámai és szenvedélyes, a szöveg egy ellenpontozó alátámasztása. Vagy a legbelső, a mindeddig mégiscsak takarásban lévő valódi én feltárulása, az önmagára talált asszony meggyőzően önazonos tánca – mint Ibsen Nórájában az a bizonyos tarantella.” (Csáki Judit)

A(z) Dollár Papa Gyermekei előadása