Osborne 1950-es évek angol "dühöngőjében" a huszonévesek vergődései nagyon ismerősek: szűkös albérlet, anyagi gondok, függetlenül attól, hogy kinek van, vagy nincs diplomája. Rosszkedv és szorongás, melyben az áldott állapot terhes, és hangsúlyozza a pillanatnyi kilátástalanságot. A kamaszkor vad ábrándjai még átszűrődnek a huszonév családalapító, társadalomba beilleszkedés kényszerébe; a tizenéves generációs lázadás lassan magatehetetlenségbe "csendesedik", és a cselekvő energia puffogásba fullad. Alkalmas-e egy szerelmi háromszög vihara, hogy átlépjük korlátainkat? Miből menekülünk "se veled - se nélküled" állapotokba? Egyáltalán hol kezdődik saját életünk, melyben képesekké válhatunk szeretni? Többek között ezekre a kérdésekre keresi a választ az alkalmi független társulat.
Az egyetemeknek köszönhetően a zsámbéki bemutató után az intézmények színpadain is bemutatja az alkalmi társulat a Dühöngőt, így a következő évadban Budapesten, Kaposváron és Marosvásárhelyen is látható lesz az előadás. Ez az első olyan közös tehetséggondozó programja a három intézmények, mely a frissen végzett hallgatóknak ad közös bemutatkozási lehetőséget. A programot a Manna Egyesület segítségével sikerült létrehozni, az előadás megvalósulásában és a későbbi utaztatásban is jelentős szerepet vállal az ernyőszervezet. Az egyetemi turné után a fővárosi MU Színház ad majd otthont rendszeresen a produkciónak.
"Egy percre képzeljünk el egy másfélszobás sötét kis lakást, ami két embernek is alig elég, nemhogy háromnak, néha mégis négyen laknak benne.
Vagy egy húszas évei végén járó férfit, aki az egyetemen biztos volt benne, hogy újságíróként megváltja majd a világot. Most mégis minden reggel hétkor kell, hogy kinyisson egy utcai bódét, ahol cukorkát árul.
Vagy egy fiatal lányt, aki lázadásból hozzáment egy fiúhoz, aki szép volt, új és érdekes. Néhány évnyi házasság után viszont már egyáltalán nem tudja eldönteni, hogy ki él nagyobb tévedésben: konzervatív apja, vagy lázadó férje.
Vagy képzeljünk el egy párt, akik már egyáltalán nem beszélgetnek egymással, annyi bennük a csalódottság, a harag és düh, hogy már nem is lenne miről. De a vasárnapokat mégis el kell ütni valamivel, ezért játszanak. Azt játsszák, hogy boldogok.
És képzeljük el, hogy ilyen körülmények közé egyszer csak becsúszik egy gyerek. Így végre lehetőséget kapnak rá, hogy ne csak a saját életüket tegyék tönkre, hanem valaki másét is.
Ismerősen hangzik? Pedig ez az 50-es évek Angliája, ahogy Osborne látta. Mi csak rátaláltunk a megfelelő drámára, és a magunk képére alakítottuk."
A(z) Manna Produkció előadása
Hozzászólások