Kaiser Fruzsina, Takács László: Virág az ember

Létünk bizonyos szakaszain összefonódik életünk olyan emberekével, akikkel akarva-akaratlanul is a legrosszabbat hozzuk ki egymásból.
Rengeteg ember ragadt már olyan párkapcsolatban, ahol bántalmazva élt vagy éppen ő maga vált bántalmazóvá. Vannak akik hamar felismerik a jeleket és hátra tudják hagyni ezeket a kötelékeket, de vannak akik hosszú évekig, akár életük végéig egy
mérgező kapcsolatban maradnak. Darabunk egy kölcsönösen abuzáló pár mindennapjait és harcait dolgozza fel.

Táncosok és alkotók: Kaiser Fruzsina, Takács László
Zene: Etlinger Mihály
Fény: Rovó Virág
Ruha: Kaiser Hanna

Guzmics Petra: Fekete négyzet

Malevics a szuprematizmus, mint képzőművészeti irányzat szellemiségével megalkotta a Fekete négyzet c. festményét. A Szépművészeti Múzeum kiállításán a kép előtt állva megfigyeltem, hogy az egyszerű forma és az alapszínek használatával az alkotó levetette magáról a konkrét/figurális ábrázolás korlátait, és a kifejezhetőséget egy transzcendens szintre emelte. Ez nem lehet véletlen, hiszen Malevics hitt abban, hogy a mű megalkotása, valamint annak befogadása önálló, teljes mértékben egy független szellemi tevékenység. Ennek az élménynek a misztikusságát pedig leginkább a tiszta szín és a forma szolgáltatja. A Fekete négyzet-et nézve úgy éreztem, hogy a festészettel kapcsolatban (és magamban is) egy nullfokhoz érkeztem. A szuprematizmus atyja egy fekete tabula rasa-t teremtett: a „zéró formát” és az „érzés mögötti űrt”. Tartalmi szempontból egyszerre váltotta ki belőlem egy totális pusztulás és egy bizonytalan újrakezdés érzését, két ellentétes és végletes történését. Úgy gondolom, az „érzés mögötti űr” azzal az érzékeny, kifinomult és tudatos hozzáállással született meg, amit az alkotás folyamán én is képviselni szeretnék. Egyrészről, a festmény vizualitása arra ösztönöz, hogy a szerkesztettség, a kompozíció
és az absztrakt mozgásvilág precíz megalkotásával fejezhessem ki magam. Másrészről pedig, a festmény tartalmi vonatkozásai jó irányba vezettek abban, hogy az érdeklődésemet régebben felkeltő solastalgia elnevezésű speciális melankólia érzését a tánc nyelvén ki tudjam bontani.
A solastalgiát Glenn Albrecht környezeti kérdésekkel foglalkozó filozófus vizsgálta az embereken. Ez a pszichés tünetegyüttes többek között a kontrollvesztés érzéséből, a hiányérzetből és a félelemből táplálkozik, amely érzések az ismerős környezet átalakulása vagy pusztulása következtében alakulhatnak ki. A darabbal nem célom, hogy azokat a társadalmi problémákat vagy környezeti változásokat jelenítsem meg konkrétan, amelyek kiváltói lehetnek a solastalgiának. Amit megszeretnék ragadni az az idegenség érzete, egy értelmezhetetlen állapot, egy melankolikus lét, amibe az ellehetetlenített, hiányérzettel küzdő szubjektum belekerül, ha elszakad a megszokott „külső struktúrától”. Ezt az érzést szeretném egy fekete négyzetbe zárni: az idegenség érzetét a végsőkig fokozni, illetve a táncban, mint kifejezőeszközben is megtalálni egy végső, lényegi, letisztult, nyugalmi állapotot, ami egyben valami újabb ismeretlennek
a kezdete.

Táncosok / Dancers: Kiss Rebeka Petra, Guzmics Petra
Zeneszerző / Composer: Tamer Wajda
Filmkészítők / Filmmakers: Magyar Richárd Bence , Volkó Martin
Szakmai segítő / Mentor: Pataky Klára
Koreográfus / Choreographer: Guzmics Petra