Egészestés, klasszikus formátumú színházi előadás, ahol a színpad színpad, a nézőtér pedig nézőtér. Először legalábbis. 

Később ez persze óhatatlanul megfordul. 

Az előadás a terapeuta-beteg és a néző-előadó viszonyok kísérteties hasonlóságát kihasználva szól a pszichoanalízis korai történetének magyar vonatkozásairól.

A NYELV ÉS LÉLEK arról szól, hogy milyen nehéz megtalálni az igazság és a valóság határait, meg arról, hogy az empátia, a mások helyzetébe való beleélés képessége milyen furcsa helyzeteket eredményez.

És ez kit érdekel?

Empátia, beleérző képesség és szeretet hiányában nem igazán érdeklődünk mások problémái iránt. A saját életünktől összehasonlíthatatlanul különböző, végtelenül távoli, főképp politikai ügyek kapcsán engedünk meg magunknak érzelmeket: elsősorban tehetetlen dühöt és a felháborodást.

És mi köze ennek az értelmiségi nyavalygásnak a világ igazán fontos dolgaihoz?

Az, hogy kegyetlenség, kizsákmányolás, érzelmi és fizikai terror, hatalommal való visszaélés, kezeletlen mentális betegségek - ilyen szörnyűségek nem csak szegény és társadalmilag kiszolgáltatott emberek életében fordulnak elő.
Hanem nálunk, diplomás színdarab-íróéknál, otthon is.

És akkor mi van? Magánügy, nem?

Ez a téma nem igazán populáris, hiszen valóban, egy értelmiségi réteg-probléma fejtegetése. De azt gondolom, hogy az értelmiségiek "egyéni szociális problémái" komoly, politikai léptékű károkat okoznak, ha nem beszélünk róluk. Addig nem érdemes másokon akarni segíteni, amíg saját magunkon sem tudunk. Ez a véleményem.

A(z) Artus előadása