Ő sem Az élet értelmét tartja a társulat legjobb alkotásának. A rendező arról is elkotyogott ezt-azt, hogy miről fog szólni az utolsó filmje.
Az ember azt hinné, egy olyan fickónak, mint a véres krimiket és akciófilmeket forgató Quentin Tarantino, mindent képes bevenni a gyomra. Elvégre igen gyakran használta a szélsőséges erőszakot arra, hogy fekete humorral mutassa be a karaktereit – gondoljunk csak arra, amikor a Ponyvaregényben Vincent Vega véletlenül szétlövi Marvin fejét a kocsiban.
Tarantino azonban saját bevallása szerint nagyon nehezen tudta csak végignézni azt a Monty Python-poént Az élet értelme című filmből, amelyben Mr. Creosote, az abszurd módon elhízott, undorító vacsoravendég (a műhájjal teleaggatott Terry Jones alakításában)
többször is sugárban lehányja saját magát, az étlapot, az asztalát, sőt még az étterem személyzetét is!
Nem csoda, hogy mi is megemlítettük itt a PORT.hun nemrég ezt a filmet, mint a Monty Python-életmű azon darabja, amiről nem szeretünk beszélni.
Tarantio a The Irish Examiner című lapnak mesélt a filmmel kapcsolatos élményeiről:
Az egyetlen alkalom, amikor el kellett fordulnom, mert már nem bírtam nézni, az volt, amikor az a kövér rohadék folyton hányt. Nagyon rosszul éreztem magam – egyszerűen túl sok volt. Körülnéztem, és arra gondoltam: »Ha itt most valaki rosszul van, és hányásszagot fogok érezni, akkor én is elokádom magam.« A végén még épp hogy csak benn tudtam tartani az ebédemet, de még mindig nem tudok émelygés nélkül gondolni erre a jelenetre.
Tarantino még évekkel ezelőtt bejelentette, hogy a tizedik rendezése után visszavonul a filmezéstől, és a „nyugdíjas éveiben” már csak könyvírással kíván foglalkozni. Össze is rakta azóta a Volt egyszer egy... Hollywood regényverzióját, ami nem egy sima forgatókönyv-átirat lett, hanem az alapsztori kibővített verziója. Kijött tőle azóta a Cinema Speculation című esszékötet is, amelyhez saját bevallása szerint szeretne egy második részt is írni, ami a '70-es évek filmtermését mutatná be
de más filmeket is, szintén a kamaszkoromból. Aztán átugrom a '80-as évekre, és az Egyesült Államokon kívüli filmekről is szeretnék mesélni.
Azt már eddig is lehetett tudni, hogy Tarantino nem véletlenül ír mostanában ennyi filmes esszét. Az utolsó nagy dobása, ami jelenleg a The Movie Critic munkacímet viseli, és benne lesz Pauline Kael, aki két és fél évtizeden át volt a New Yorker munkatársa, majd a híres színész, Warren Beatty győzködésére pár hónapra otthagyta az újságírást, és a Paramount stúdió munkatársa lett (igaz, Beatty erről utóbb később azt nyilatkozta, hogy élete legrosszabb döntése volt átcsábítani a filmipar másik oldalára Kaelt). Arra az újságírói kérdésre, hogy Pauline Kael munkássága (ami részben Tarantino esszékötetét is ihlette) összefügg-e a The Movie Critic cselekményével, a rendező ezt válaszolta:
Igen, a nagy egész része. A történet egy olyan világban játszódik, ahol Pauline Kael létezik, és van rá utalás is, de a film nem róla szól.
