Buddy Endre

Álmatlanoknak különösen ajánlott – Kovács Bálint új könyvéről

Egyetlen újságíró sem szerepel Kovács Bálint huszonkét novellát tartalmazó kötetében, de az minduntalan átjön, hogy a szerző azt csinálja, amit az írónak és újságírónak elsősorban csinálnia kell (az íráson túl, persze): itt él közöttünk.

Aki nem ismerné a nevét, Kovács Bálint a HVG újságírója, korábban az Origo, a Magyar Narancs és az Index kultrovataiban dolgozott, ez a könyv egyben szépírói bemutatkozása. A Lehetne, hogy csak aludjunk? című kötetben a rövid mottó szerint „minden a legkevésbé rendben”, mégis minduntalan arra törekszik, hogy rendet vágjon ebben az érthetetlen világban, amibe pottyant.

Nem feltétlenül kell ezalatt nagy dolgokra gondolni. Egy, a mellkasodon alvó macska is megteszi, hogy az életed kerekebbnek tűnjön.

A novellák nem kapcsolódnak egymáshoz, nincsenek közös szereplői, egyik-másik narrátor hangja kifejezetten elüt a többitől, ami ugye jó, de egyvalami nagyjából az összesben közös: befelé forduló, zárkózott embereket látunk, akik sokszor érzik magukat nyomorúságosan, sokszor kitaszítja őket a közösségük is. Persze kinek ne lenne ismerős, milyen, amikor elalvás előtt az agyad előhalássza életed összes kellemetlen szituációját, amik a cikitől a szörnyűségesig egyszerre törnek rád,

mert hát minek legyen kellemes az éjszaka, ha a nappalod is pocsék volt.

 

De akármennyire is, hogy a peremre szorultak ezek a hősök, magányukban van valamilyen szépség is.

Valami, ami még nem találta meg a helyét, de úgy érezzük, idővel megtalálja majd. Hiszen – elég csak a címre gondolni – ki nem tudná, hogy a nőkkel (vagy a férfiakkal) nemcsak szeretkezni jó, hanem együtt aludni is.

Forrás: Port

 

Kovács Bálint kötete szorgosan és szervesen kapcsolódik a magyar novellairodalomhoz – ami sokak szerint jobb és izgalmasabb, mint nagyprózánk –, Tóth Krisztina biztos felfedezhető benne, de Háy János, Szabó Magda, Kiss Tibor Noé és Krusovszky Dénes is. Gyakran teszi szimbólummá hősei egy-egy mozdulatát, gesztusát, testrészét vagy szokását, hogy aztán egy jellegzetességen keresztül bemutassa egész sorsukat. Szereti kitágítani az időt, szeret olyan közel férkőzni a valóság egy-egy pillanatához, hogy a hipernagyítás irreálissá és álomszerűvé tegyen mindent. Mindezt a lehető legpontosabban teszi, mi több, elegánsan. Egy-két elbeszélés van, ahol tovább nyújtózkodik a takarónál, egyébként pedig a legmerészebb megoldások is működnek. Még azok is, amelyekben alteregókkal, összemosódó identitásokkal játszik.

Természetesen kurrens témáknak nincs híján a kötet. Van melegpár, akik a nemi irányultságukat titkolni kényszerülnek, van szó eutanáziáról, transzgenerációs szokásokról, incelekről, softboyokról, és van szó az ezek szerint nem is olyan ritka világvége-érzetről is. De ezek a témák egyáltalán nem tolakodnak előre, s mindegyik írást áthatja valamiféle empátia – ami ismét csak nélkülözhetetlen írói erény.

(Enyedi Ildikó mondott valami ilyesmit pár hete egy interjúban: közelnézetből minden ember iránt lehet empátiát érezni.)

Még a Mérgezés című novellában is, amelynek főhőse egy sérült madarat talál, s miután kiderül, hogy nem lehet megmenteni, hirtelen előtör belőle a keserűség, amit az országa iránt érez:

„... közeledett az autópálya felhajtója. Ott volt a jól ismert tábla: Budapest felé balra, az országhatár felé jobbra. Megremegett a lába a pedálon.”

Hiába, hogy ha nagyon akarom, ez a történet értelmezhető úgy, mint politikai statement, a közeli kamerabeállítás révén felül is emelkedik azon, hogy közéleti legyen. Emberivé válik.

Az utolsó ötven oldal még vissza volt, amikor megkérdezte egy ismerősöm, hogy milyen a könyv. Azt mondtam neki, hogy komolyan veszi magát, érzelmes, de pátosz nélkül, helyenként abszurd, de nem örkényi. Inkább úgy abszurd, ahogy az abszurd, hogy „lehunyja kék szemét az ég”, hiszen nyilván nincsen az égnek kék szeme, amit lehunyhatna, viszont megesik, hogy egy-egy abszurd kép szemléletesebben és szebben kifejezi azt, ami körülöttünk vagy bennünk van. Az Ablak című novellában például a történet hőse lyukat vág az égbolton, azon átmászik, és megnézi, hogy él saját maga (saját alakmása) egy párhuzamos univerzumban.


Forrás: Juhász István András / Kalligram


És még valamit mondtam a könyvről – ismétlem, akkor még 50 oldal hátravolt –, azt, hogy komolyan veszi magát, nincs humora.

Pedig van neki.

Csendes, következetes és türelmesen megcsinált humora van egyik-másik novellának. Nem véletlen, hogy a hátsó borítón is egy ilyen mondatot emeltek ki a szerkesztők:

„Hogy eljött a világvége, azt csak néhány héttel később vettem észre.”

Ez A másik ember című novellából származik, amelynek hőse véletlenül és mindenféle igyekezet nélkül túléli az apokalipszist, hogy aztán éppoly közönyös maradjon a világ iránt, mint annakelőtte. (Nem mondom tovább, nem spoilerezek.) De éppúgy komikus az eutanáziát tematizáló Van Kiút Alapítvány című novella, szóval, gondolom, van humora Kovács Bálintnak, csak furcsa.

A furcsa embereket viszont általában sokan szeretik, szóval olvassa el a könyvet mindenki, aki néha csak arra vágyik, hogy szorosan összebújva álomba merüljön valaki mellett, és az elméje is abbahagyja végre a hülye játékokat. Például az ilyeneket, mint ez...

Forrás: Imgflip

 

Kalligram, 2021, 270 oldal

 

Adblock detektálva

Hirdetésblokkolód kikapcsolásával segíthetsz, hogy a PORT.hu továbbra is ingyenes, minőségi tartalmat biztosíthasson.

Rendben, kikapcsoltamHogy tudom kikapcsolni? Köszönjük, PORT.hu