Ha valaki látta a Squid Game első évadát – és remélem, hogy igen, mert az alábbi cikk spoilereket tartalmazhat mindkét évadból –, emlékezhet az utolsó részre, amelyben Seong Gi-hun „megnyeri” a játékokat és a vele járó mesés pénznyereményt. A forgatókönyvírók fő kérdése ezekben az epizódokban az lehetett,

hogyan maradjon meg a főhős morálisan jónak annyi gonoszság közepette.

Pedig Gi-hun nem viselt glóriát a feje fölött: nem volt jó apa, lóversenyezett, ellopta és eljátszotta az anyja pénzét. Nem véletlenül kötött ki azok között, akik hajlandók fejest ugrani egy halálos játékba, csakhogy némi pénzhez jussanak.

A játék közben Gi-hun mégis rálépett arra az útra, amit Carl Gustav Jung és Joseph Campbell óta „a hős útjának” szokás nevezni. A kihívások előhívták jobb tulajdonságait, Gi-hun segítette a gyengéket, az öregeket, és a szörnyűségek között is megtartotta emberi érzéseit. No, de – merült fel a forgatókönyvírókban a dilemma – hogyan nyerhetné meg Gi-hun a gyilkos játékot úgy, hogy ne tapadjon vér a kezéhez. Az utolsó párbajban a főhős még azzal is megpróbálkozott, hogy megállítsa a viadalt. Végül ellenfele, Sang-Woo önkezével vetett véget az életének – és miközben a látványosságon szórakozó, álarcos dollármilliárdosok csalódottan vették tudomásul a Squid Game kiábrándító lezárását, Gi-hun győztesként távozhatott. Csakhogy ez nem jelentett győzelmet a „hős” számára.

Az utolsó jelenetben a főhőst lilára festett hajjal láttuk, készen arra, hogy visszatérjen és megbüntesse azokat, akik a kegyetlen játékot létrehozták.

A Squid Game új évadának fő kérdése immár nem az, hogy a kapitalizmus – a brutális egyenlőtlenségek, az anyagiaktól való függés és a rendszernek való kiszolgáltatottság – csavaros logikával az emberi jellem legkegyetlenebb részeit is előhívhatja belőlünk. Hanem az, hogy létezhet-e ebben a világban olyan hős, aki képes mindezen változtatni.

„A hős nem lehet hős, ha a világ nem hősies”

– írta Nathaniel Hawthorne több mint másfél évszázaddal ezelőtt. Ekkortájt a skót filozófus, Thomas Carlyle amellett érvelt, hogy a demokratikus berendezkedés kellékei, az általános választójog, az egyenlőség és a szavazóurnák idővel végzetesek lesznek a régi típusú hősök számára, mivel sokkal inkább a felelősséget, mint a hatalmat osztja sok részre. Azok a hősök, akiket máig szótári illusztrációnak tekintünk, szinte mitikus lények, emberfeletti emberek voltak: Akhilleusz egymaga fordította meg a trójai háború kimenetelét, Horatius Cocles mindössze harmadmagával védte meg Rómát a Sublicius-hídon az etruszkok ellen, Francisco Pizarro spanyol konkvisztádor pedig 167 emberével győzte le Atahualpa inka uralkodót. De hát mit csinálna Beowulf, Siegfried vagy Oroszlánszívű Richárd a mai világban, ahol a háború nem hősiességről szól, hanem tömegekről? A modern ember Darwin szerint az evolúció, Freud szerint a tudatalattija terméke, Marx szerint a történelmi szükségszerűségek rabja.

A Squid Game első évadában minden megvolt, ami a tökéletes „hős útja”-történethez kell. (Ilyen történet egyébként a Csillagok háborúja vagy A gyűrűk ura is, Joseph Campbell magyarul is olvasható könyve pedig a hetvenes évektől kézről kézre járt a hollywoodi filmkészítők között.)

Gi-hun hétköznapi ember, aki kap egy hívást – meghívást a játékba –, majd

alászáll egy teljesen más világba, a pokolba, ha tetszik.

Ott sokféle archetipikus alakkal találkozik: megtévesztőkkel, csábítókkal, barátból lett ellenséggel, ártatlan áldozatokkal, kívülállókkal és cselszövőkkel. De találkozik a titokzatos Front Mannel is, akivel kapcsolatban csak a második évadban egyértelmű, hogy saját árnyéka.

A sorozat második évadában

– SPOILER következik! –

a FrontMan inkognitóban csatlakozik a versenyzőkhöz. A 001-es számú játékosról Gi-hun sem tudja, hogy valójában a játék főszervezője. Kettejük rokonsága azután válik egyértelművé, hogy Gi-hun lázadást szervez a játékosok között, de már az első epizódban utalt rá a sorozat. Gi-hun a játékból keresett pénzéből tőle függő maffiózókkal végezteti el azt a munkát, hogy megtalálják a titokzatos toborzót, aki játékosokat keres a metrók peronján.

Ekkor érkezünk vissza az évad fő kérdéséhez.

Létezhetnek-e hősök a modern, kapitalista világban?

Az utolsó epizódokban Gi-hun immár hajlandó feláldozni emberi életeket azért, hogy a terve sikerüljön: nem csak reménytelen tűzharcba bonyolódik az általa ismeretlen labirintusban, hanem a segítségnyújtást is elmulasztja, amikor a játékosok között elszabadulnak a gyilkos indulatok.

Amikor Gi-hun lázadása elbukik, a Front Man metsző gúnnyal szegezi neki a kérdést:

„Élvezted, hogy a hőst alakítod?”

Gi-hun kudarca nem csak abban áll, hogy a fegyveres felkelése elbukott. Amennyiben a játékok folytatódnak az életben maradt játékosokkal, a maszkos milliárdosok számára csak látványosságul szolgál az erőszakos közjáték: ahogy az ókori gladiátorviadalok esetében, minden játékos hősködése csak a cirkusz élvezeti értékét növeli. Egy olyan rendszerben, amely minden jócselekedetet és hőstettet puszta látványossággá alacsonyít, nem létezhet olyan hős, amely kihívja a rendszert. Ez persze már a francia marxista filozófus, Guy Debord vesszőparipája, aki azt mondta, egy feje tetejére állt társadalomban az is a hamisság része, ami véletlenül pont igazi.

A Front Man végül Gi-hun szeme előtt lövi le annak barátját, a mellette harcoló Jung-bae-t: azt akarja bebizonyítani, hogy még a legjobb szándékkal véghezvitt cselekedeteknek is tragikus következményei lehetnek. Egy anyagias, végtelenül romlott társadalomban pedig mindig a széthullás fenyeget, az emberek a saját céljaikra használják és a saját céljaikért bántalmazzák egymást.

Vajon sikerül Gi-hun küldetése – és lehet belőle hős? Erről fog szólni a harmadik évad.

Kritikánk az évadról

Két farkas lakozik benned, de csak az egyik élvezi a Squid Game 2-t

A Netflix koreai sikersorozatának folytatása sok dologban ügyesen-okosan épít az elődre, ám némileg széthullani látszik, ha épp nem a gyilkolásra és a dilemmázásra fókuszál.

Tovább