Emlékeznek arra, amikor a közösségi oldakat ellepte a #MeToo jelszava?

A kifejezés jóval korábban, 2006-ban keletkezett még az őskori MySpace-en, de csak 2017-ben terjedt el, amikor néhány bátor nő előlépett vele, hogy a befolyásos, nagyhatalmú filmcézár, Harvey Weinstein szexuálisan bántalmazta őket. Weinstein azóta börtönben van: 2019-ben majdnem sikerült elkerülnie, amikor megegyezett peren kívül néhány áldozattal, de egy évvel később 23 évre ítélték New York államban, és a Rikers Islandon fekvő állami börtönbe került.

Most már úgy tűnhet, a #MeToo egy másik korszak volt. Noha a mozgalmat az utóbbi időszakban egyre merészebben kritizálták, elévülhetetlen érdemei vannak abban, hogy Hollywood – és számos munkahely szerte a nyugati világban – egy fokkal biztonságosabb hely lett a nők számára. És nem szégyen fellépni olyan befolyásos színészek, rendezők, igazgatók és főnökök ellen, akik visszaélnek a hatalmukkal. Akkor is, ha a pendulum időnként túllendült, és pár évig az a veszély fenyegette a szórakoztatóipar befolyásos tagjait, hogy a karrierjük bármikor kettétörhet egy gyanúsítás nyomán. Aztán kiderült, hogy a közönség nem minden esetben hajlandó megbuktatni a kedvenceit. Snoop Doggot hiába vádolták visszaéléssel, Louis CK visszatért, Johnny Depp és Amber Heard tárgyalásából szappanopera lett. Az utolsó szöget talán mégis Donald Trump újraválasztása verte a #MeToo koporsójába, aki nem egy filmstúdió, hanem egy ország bizalmát nyerte meg „házasságszédelgőként”, és korábban azzal dicsekedett, hogy az általa tulajdonolt szépségverseny modelljeit zaklatja – az ő visszatérése azt is keretezi, hogy az érzékenyítés divatjának vége Hollywoodban.

Túlérzékeny „hópihék” diktatúráját láttuk vagy a traumák, bántalmazó kapcsolatok szükséges feltárása történt az utóbbi években? Az előbbi biztosan nem, de amikor már Jakupcsek Gabriella is arról beszélt, hogy „a férfiakat kiherélte a #MeToo-mozgalom”, sejthettük, hogy valami átfordult.

Most úgy tűnhet, azok nyertek, akik képesek voltak szidni azokat, akik előléptek a sérelmeikkel. John Cleese aranyköpése fedi a legjobban, mi volt a #MeToo-botrányok mozgatórugója. Magát a Monty Python humoristáját is „hópihének” nevezték, miután kiállt az áldozatok mellett. Mire ő:

„Hópihe? Ismerem ezt a kifejezést. Úgy gondolom, a szociopaták szeretik használni, hogy lejárassák a részvét fogalmát.”

Lehet, hogy pár évvel ezelőtt nem kapott volna zöld utat Nicole Kidman és Harris Dickinson erotikus thrillerje, a Jókislány, amely minden szempontból átlépi a #MeToo „prűdnek” gondolt kereteit – és ha nem is cáfolja, de cinikusan viszonyul hozzá. Nemcsak egy munkahelyi félrelépésről szól ez a film, hanem egy főnök és beosztottja között lévő tiltott kapcsolatról, amelyben épp az az izgalmas, hogy nem szabadna megtörténnie.

A Jókislányt egy holland rendezőnő, Halina Reijn készítette, Nicole Kidman pedig úgy nyilatkozott: a film a „90-es évek erotikus thrillereihez nyúlt vissza, és a feje tetejére állítja azzal, hogy egy nő dominál benne”. Ez nem az a történet, amelyben a nő végül elnyeri méltó büntetését a félrelépéseiért, „elveszti a házasságát és mindenét, majd az egész tragédiába torkollik”. „Emiatt számomra a nők és a női örömök ünnepléséről szól a film” – mondta a színésznő.

A Jókislány tiltott viszonyának főszereplője nem a befolyásos vezérigazgató és kiszolgáltatott titkárnője – abban nem lenne semmi új. Romy (Nicole Kidman) egy nagyvállalat csinos, ötvenes főnöke, igazi MILF, kiszemeltje, Samuel (Harris Dickinson) pedig jó vágású gyakornok. A viszonyuk nem zaklatáson, erőszakon alapul, de Samuel mégis

tiltott örömöt árul: bármikor botrány lehet a félrelépésükből, a fiúnak csak egyetlen telefonhívásába telik. És Romynak nagyon bejön ez a veszélyes ajánlat.

A film nem csupán semmissé teszi a #MeToo-mozgalom egyik fő – burkolt – állítását, miszerint az alá-fölérendeltségen alapuló szexuális viszony kerülendő és elítélendő, mert a hatalmi viszonyok eltorzítják a kapcsolatokat. Egyenesen azt sugallja, hogy azért van szükség a munkahelyi viszonyokat tiltó szabályokra, hogy annál nagyobb örömet okozzon megtörni őket. (Mi sem illusztrálja jobban a tiltott gyümölcs értékét annál, hogy Romy férje sem csúnya fickó – elvégre Antonio Banderas alakítja –, mégsem tudja boldoggá tenni a nőt.)

Már-már úgy tűnhet, a történetben a főnök az, aki nagyot kockáztat azzal, hogy bevállalja a kapcsolatot, és bukni is csak ő tud.

Nyilvánvalóan máshogy volt ez egy olyan zaklatásos viszonyban, amit a befolyásos hollywoodi stúdiócézárok alakítottak ki feltörekvő, kiszolgáltatott színésznőkkel.

„Nagyon fontosnak tartom, hogy visszahozzuk a szexet [a filmekbe] a #MeToo után, amely egy hihetetlen mozgalom volt – és én nagyon is részese voltam ennek a mozgalomnak.

Itt az ideje, hogy lassan megnyíljunk, és meglássuk, hogyan vágyhatunk egymásra egy új térben, ahol szerencsére egyenlőbbek vagyunk”

– mondta a rendezőnő az Irish Timesnak.

A szexualitás tényleg nem veszett ki a filmekből, de átalakult, mit mutatnak meg belőle. Az Anora egy szexmunkás Micsoda nő!-szerű történetéről szól, és az egyik jelenetben az örömlány és egy milliárdos fia között pár másodperces együttlétre kerül sor. Ami után a fiú bekapcsolja a tévét, és elégedetten néz maga elé. A Nosferatuban, a horrorfilmben, amit akár politikai rémtörténetként is lehet értelmezni, a klasszikus vámpírtörténetnek megfelelően egy tiszta nő áldozza fel magát, hogy Orlok grófja elpusztuljon. A Challengers a nem konvencionális hármassal égett be a nézők szemébe, igaz, hasonlót jó húsz évvel ezelőtt már láttunk, legalább az Álmodozókban.

A Jókislány megtöri a #MeToo-mozgalom tabuit, hogy megmutassa, a fantázia és a fétis nem ismer szabályokat: az ember mégsem arra vágyik, hogy senki ne domináljon felette, hanem arra, hogy pont úgy dominálják, ahogy nekik kedves. Aligha ábrándozik arról senki, hogy valaki kihasználja és eldobja, de az már vonzóbb fantázia, hogy lesz majd valaki, aki pont úgy parancsolgat neki, ahogy ő akarja.