Bejelentették a Black Mirror új évadát. Nem tudjuk, mit gondoljunk a dologról, hiszen két éve azért fújták le a gyártást, mert a sorozat esze és lelke, Charlie Brooker úgy látta, a valóság éppen elég sivár és nyomasztó, és nem akarta terhelni a nézőket a hatodik évad sötét történeteivel.

A világ azóta sem lett bizalomgerjesztőbb hely, 2022. február 24-e óta biztosan nem. Az orosz-ukrán háború kapcsán az újabb világháború rémét is a falra vetítik időnként – akár valós a veszély, akár csak a félelmet gerjesztik a hatalmasok. Túlvagyunk a covidon, félünk a klímakatasztrófától, a tömeges migrációtól, Európa vagy a nyugati világ hanyatlásáról, a megfigyelési kapitalizmustól, a gépesedéstől. Legújabban pedig a mesterséges intelligencia fejlődése borzolja a kedélyeket; akkor is, ha az MI nem az utóbbi fél évben fejlődött ugrásszerűen, csak éppen most látható a nagyközönség számára. Adódik a kérdés:

vajon vigaszt találunk, vagy még jobban felkavarnak az olyan fikciós történetek, mint a Black Mirror, ha magunk is egyre gyakrabban érezzük úgy, hogy disztópiában élünk?

Az ember történetmesélő lény: mindig is történeteken keresztül határoztuk meg a helyünket a világban, és a történetek a társadalomábrázolás legalkalmasabb eszközei. A disztópia műfajáról nem pontatlan kijelenteni, hogy a tömegtársadalmak idején született, a legelső disztópikus regény alig pár évvel a Szovjetunió megalakulása után. Jevgenyij Zamjatyin Mi című regénye egy központosított, egyenlőségpárti társadalomban játszódik, ahol az emberekből kiöltek minden egyénit és minden művészi kvalitást a tudomány nevében. Ijesztő trivia, hogy Zamjatyint nem a bolsevikok embertelensége ihlette meg, hanem a munkásosztály méltatlan körülményei Angliában.

Wells, Orwell vagy Huxley történeteit mindenki ismeri, de érdekesebb, hogy

a disztópia műfaja újbóli virágzását élte a 2000-es években,

a szeptember 11-i terrortámadás után. Ekkor keletkeztek az Éhezők viadala-regények (Suzanne Collins), a Csúfok-sorozat (Scott Westerfeld), a kiadók pedig meglovagolták a műfaj sikereit. A streaming megjelenésével újrafelfedeztük Philip K. Dick látomásait (Electric Dreams, Ember a fellegvárban) és Margaret Atwoodot (A szolgálólány meséje). A műfaj népszerűségéről elmondhatjuk Kurt Vonnegut aranyköpését:

„akárhányszor valaki úgy dönt, hogy újra elmeséli ezt a fajta történetet, keres vele egymillió dollárt.”

És persze úgy gondoltuk, a disztópikus fantáziák védenek minket, megvédenek attól, hogy megtörténjen, amitől elrémít. Calvert Jones és Celia Paris 2019-ben megpróbálták felmérni, milyen hatása van ezeknek a narratíváknak a nézőkre, és arra a zavarbaejtő eredményre jutottak, hogy a disztópikus fikció hatására az emberek jobban elfogadják a politikai-állami erőszakot. Azok, akik több ilyen irodalmat vagy filmet fogyasztották, gyakrabban találták indokoltnak, hogy egy karhatalom „szükséges erőszakot” alkalmazzon.

A Black Mirror az utóbbi évek egyik legradikálisabb vállalkozása volt. Már csak azért is, mert „árasztásos” módszerrel ért el hatást a nézőkben. Miközben Orwell a szovjet típusú, személyi kultuszon és megfélemlítésen alapuló hatalomtól féltett, Huxley a korlátlan szórakoztatástól és élvhajhászattól, na meg a lombikban születő emberektől óvott, a Dr. Strangelove alkotói pedig a nukleáris katasztrófától rettegtek, Charlie Brooker egyik szörnyű víziót kínálja a másik után. Csak győzzük nézni! Az az ijesztő némelyikben, hogy egyáltalán nem a jövőt mutatják, hanem a jelent. Az egyik epizódban egy nő elveszíti az élettársát, de egy mesterséges intelligencia az üzenetváltásaik segítségével megtanulja utánozni és megszemélyesíteni az elhunytat. Egy másikban egy tinédzser fiút azzal zsarolnak, hogy kiszivárogtatják a szexvideóját, ha nem követ el bizonyos bűncselekményeket. A Metalhead című epizódban egy Boston Dynamics-féle robot gépfegyverrel terrorizálja az embereket.

Egy Jules Vernének tulajdonított gondolat szerint amit az ember el tud képzelni, azt egy másik ember előbb-utóbb meg tudja valósítani. Ki tudja, eljutottunk volna-e a Holdra, ha Wells sci-fi regénye és az abból készült Georges Méliès-film (Utazás a Holdba, 1902) nem végzi el a képzelet felszabadítását. Ki tudja, hogy elkészülnek-e a VR szemüvegek, ha nincs a Mátrix és egyéb sci-fik.

Az új Black Mirror-évad kapcsán nem lehetünk benne biztosak, hogy a figyelmeztető mutatóujj hatni fog. Abban még kevésbé, hogy a világ úgy alakítható, ahogy szeretnénk. Nem túl biztató, hogy az utópiát – úgy tűnik – már senki nem akar írni. Ki gondolja még őszintén azt, amit Rousseau: hogy az ember alapvetően jó? Szóval nézünk, mint a moziban, és reméljük, hogy előbb-utóbb ez az izgalmas, túlságosan lebilincselő műfaj, a disztópia is kimegy a divatból. Ha ugyan megtörténik.