Nagyon hálás vagyok az összes fordítónak, aki valaha foglalkozott bármelyik munkadarabommal. Irodalmi körökben inkább műfordítónak nevezik ezeket az áldozatkész embereket, akik a szerzők bőrébe (szívébe, lelkébe stb.) bújva igyekezne visszaadni egy másik nyelven mindazt, amit az úgynevezett szerzők a szövegükbe beleraktak (rejtettek, elhelyeztek).
Arról mindezidáig nem értesültem, hogy a műfordítók is tele vannak sebekkel. Minapjában jutott el hozzám a hír, hogy bizonyos Jennifer Croft amerikai fordító kijelentette, csak akkor vállal el új fordítást, ha szerződésben garantálják, hogy az ő nevét is rányomtatják a borítóra. Mert ő bizony társszerző. Rajta is múlik a siker. Amiben éppenséggel igaza van. De azért… furcsa volna, hogy mondjuk, Tolsztoj, Balzac vagy Thomas Mann nevével azonos helyen – netán méretben ott állna annak a neve is, aki az eredetiből áttette magyarba (németbe, angolba, franciába stb.).
Jennifer Croft nem akárki, fontos könyvek jutottak el az észak-amerikai olvasóközönséghez az ő munkája révén, több Nobel-díjasé is. Mióta az idézett kijelentését közzétette, történetesen a Twitteren, több szakmatársa csatlakozott, kisebbfajta mozgalom indult. A műfordítók lázadása. Melléjük ált az Authors’ Guild, az amerikai szerzők legnagyobb és legrégebbi egyesülete. Az akció szeptember utolsó napján indult, mint olvasom, a Fordítás Világnapján. Én idáig azt se tudtam, hogy van ilyen. Persze, lassan már annyi a világnap, mint égen a csillag, sokszor egybe is esik kettő-három, nem baj, megférnek egymással a kalendáriumban. Mint az efféle protest mozgalmak esetén az lenni szokott, anyagi vonzat is van:
a műfordítók azt szeretnék, ha a jövőben nemcsak honoráriumot kapnának, hanem jogdíjat is, azaz bizonyos százalékot az árbevételből, ahogyan az írók, tehát siker esetén az ő pénztárcájuk is vastagodjék.
Rendben van. Erről már csak a kiadókat kéne meggyőzniük. Ahogyan én látom, fog az menni. A könyvkiadó ugyanis szükségképpen az írókéból fog elvenni, tehát őneki úgyszólván mindegy. Ugyanakkor számítok rá, hogy további irodalmi foglalkozások képviselőinek hasonló lázadása várható. Szerkesztők. Illusztrátorok. Könyvborító-tervezők. Lektorok. Tördelők és más nyomdai közreműködők. A dicsfényből – és a bevételből – ők is részesülni óhajtanak majd.
Történik mindez akkor, amikor a média és a világsajtó évek – sőt évtizedek – óta hangos a pesszimista jóslatoktól, miszerint a könyv, mint olyan, hamarosan eltűnik e világból, az emberek egyre kevesebbet olvasnak, ha mégis, akkor számítástechnikai eszközökön. Amelyekre igazán hatékony fordító szoftvereket terveznek, hogy a nyelvi különbségek fokozatosan tűnjenek el. Ez egyúttal azt jelenti, hogy a most lázadásba tömörülők foglalkozása is eltűnhet, inkább előbb, mint később.
Ettől azért még lehet igazuk. Csak annyit mondhatok: Tisztelt műfordító urak és hölgyek, tetszettek volna forradalmat csinálni – valamennyivel hamarabb.
Pártatlan szemlélőként írom én ezt most, idefenn a Holdon sem irodalom, sem pedig műfordítás nincsen. Könyv is csak annyi, amennyit magammal hoztam, vagy amit jó emberek küldenek az óbolygóból, hogy ne veszítsem el végleg a kontaktust. Az idegen nyelveket, amelyeket megtanultam, csak olvasással tudom karbantartani, annyira, amennyire. Minő szerencse volna, ha idevetődne egy marslakó, egy vénuszlakó, egy uránuszlakó, s az érintkezési vágy következményeként megtanulnám a nyelvét valamilyen fokon.
Én lehetnék az első, aki a mars, a vénusz, az uránusz irodalmát magyarra fordíthatnám,
persze, ha ő is megtanulná a magyart, ő tehetné át irodalmunk kincseit a maga nyelvére. Gondolom, ennek mindannyian örülnénk.
Emzé periksz, jelentkezz!
