Lapogassuk meg a vállunkat, nyaljuk körbe egymást. Csak Ön után. Neeem, CSAK ÖN után! Ne-ne-ne-ne-ne-ne-nem, hisz részemről a megtiszteltetés művész úr, hogy egyáltalán láthatom magát előadni! Ne bolondozzon már itt nekem, ÉN örülök, hogy eljött és becses figyelmét az én szerény műsoromnak szentelte!
Tudjuk jól, hogy az X-Faktor a kultúra patás ördöge. A könnyűzenei műélvezés sátánja. Hogy ebben a műsorban válik semmissé mindaz, amit a nagy múltú zenész óriásaink letettek a kottatartóra. Liszt, Kodály, Erkel úgy forognak a sírjukban, mintha valami utcai break tánc versenyre készülnének. Csak a balhé a lényeg, az már nem is érdekes, hogy mi van zenei értékek közvetítésével. Közben a Megasztár szép emléke is meg lett pocsékolva. Már azt se lehet mondani, hogy bezzeg régen... Aztán a Sztárban Sztár sem jobb. Még jó, hogy itt van A dal.
A Duna tévé szombaton beröffentette a világ legpuhább, legfinomabb, leglightosabb, leglangymelegebb, legsemmilyenebb zenés showját, A dalt. A műsornak már nincs is nagyon tétje, hisz a műsor győztese nem jut ki az Eurovízióra. Nem mintha ez olyan nagy baj lenne. Szóval lett egy házi bajnokság, ahol az történik, hogy már ismert zenészek, zenekarok előadják egy új dalukat, amit a zsűri jól megkritizál. Voltak ennek a shownak régen emlékezetes pillanatai. Mit ne mondjak, ennek a műsornak lehet megköszönni ByeAlexet. És abban az időben érződött a produkciókon, hogy tisztességgel el vannak készítve. A ruhára külön figyeltek, a színpadi elemek sem csak úgy oda voltak hányva, volt koreográfia is. Igazi nagyszabású show volt, na. És ettől volt olyan fura kettős érzése az embernek, hogy mi magyarok mennyire őrülten komolyan vesszük ezt a versenyt, amikor a nyertes egy nemzetközileg is viccnek tekintett műsorba megy majd szerepelni. Mi lett ebből mára?
Sablonos dalok, nulla koreográfia, zéró ötletek, kis habiszti éneklés és zenélés a porondon, amihez a zsűri a seggnyalás művészetének alapjait felelevenítve igyekszik asszisztálni.
Lehet fikázni a tehetségkutató műsorokban elhangzó kritikák minőségét, amit most össze lehet vetni azzal, ami a közszolgálatin megy. Van a szint, amikor a „Mennyé more haza magadnak!” talán többet ér, mint az, hogy építő jellegű kritika nélkül veregetjük meg a másik vállát, simogatjuk a buksi kis fejecskéjét. Van, amikor Puzsér Róbert tömör kirohanása, hogy „Mi ez a pusztító alpáriság?” hatásosabb és inkább bír tanító erővel, mint az, hogy „Le a kalappal srácok.” A dalban elhangzó kritikákról az jutott eszembe, amikor a Ponyvaregényben a problémamegoldó Mr. Wolf igen gyorsan csendre inti a tisztára suvickolt kocsit dicsérő Jimmiet, hogy: „Na ne kezdjük el egymás faszát szopni.”
Wolf Kati, Mező Misi, Egri Péter és Ferenczi György egy rossz szó nélkül lehozták a műsort. Minden hang a helyén volt, minden dal zseniális volt. Gyerekek, itt minden szép és jó. Hogy lehet így szavazni? Hogy lehet így rendesen értékelni? Hol van így az érdemi vita kultúra? Ezzel a következő a baj, hogy az X-Faktor esetében, az egyesek szerint minősíthetetlen kritikák után tudnak jönni olyan értékelések, amik alatt akár el is sírják magukat a mentorok. Hogy ez mennyire valós vagy ép művi, az mindegy. A lényeg, hogy meg kell járni a poklot, hogy értékelni tudjuk a mennyet. Akkor lehet egy jó produkciót igazán felemelni, ha egy kevésbé jót viszont (a verbális bántalmazást messziről kerülve) tényleg lerántottunk a mélybe.
A dalban nincsenek kiugró érzelmek, csak egy jellegtelen, monoton szinten elketyegő önsimogató verseny, aminek nincs tétje. És így már nagyon értelme sem.
