Buddy Endre

25 éves A nagy Lebowski, és még mindig bírja

A Coen-testvérek kultuszfilmje végülis arra keresi a választ, mit jelent férfinak lenni. Lehet, hogy nem csak egy pár golyó kell hozzá?

Hiába, hogy évek óta A nagy Lebowski a kedvenc filmem, bajban vagyok, ha el kell mondanom embereknek, miről szól. Számos barátom van, akik az unszolásomra megnézték, de panaszkodtak, hogy nem értik: néhány amcsi fószert furikázik fel-alá egy lepukkant verdával, miközben hülyeségekről beszélgetnek – mi ebben a jó? A történet központi eleme egy emberrablás, de a Liam Neeson-féle Elrabolva-filmek rajongói nem lesznek vele elégedettek. Talán még azok sem, akiket a zen tanítások érdekelnek, mert hiába, hogy a Töki megtestesült brahmin, ha legalább háromszázszor hangzik el a ’fuck’ szó, amiből ő is szépen kiveszi a részét. Sportfilmnek meg – hahaha – tényleg nagyon szar, hiszen a főhőst egyetlen egyszer sem látjuk gurítani.

Ha nem lenne A nagy Lebowski, bizonyára kevesebben innának fehérorosz koktélt,

és én sem. Jég, egy vodka, egy kávélikőr, lehetőleg Kahlua, tejszín, de a Töki tejjel készíti, az ínyencek egy csipet sóval is meghinthetik. És nem lenne festményem, amelyen a Krisztus-figurának a holdfény ad glóriát: egykori osztálytársamtól kértem a képet, kevés pénzért ahhoz képest, nekem mennyit ér.

Forrás: a szerző felvétele

Én, akinek A nagy Lebowski gyakran olyan, mint a komfortkaja, azt szoktam mondani, ez tényleg az a film, amit sokszor kell látni. A filmtörténelem is ezt igazolja: 1998-ban, amikor megjelent, alig keltett visszhangot, olyan volt, mint egy magányos ördögszekér az üres utcán. A közönség felejthető B-marhaságnak vélte, a kritikusok a Fargo brutális realizmusát kérték számon rajta. Jeff Bridges is azt hitte, nagy durranás lesz, de csalódnia kellett. Egyelőre.

A Töki kibírta

– mondhatnánk, mert a film, amely azóta viszont annál népszerűbb, minden egyes mondatából szállóige lett.

Egy óra ötvenhét perc, fenekestül kiforgatott klasszikus detektívtörténet, neo-noir a napfényes Kaliforniából, spirituális küldetés, a férfibarátságok anatómiája. A rongyos öreg hippi csak a szőnyegét szeretné visszaszerezni, miközben egyre mélyebben van a slamasztikában, mert összetévesztették hóhányó milliomos névrokonával. Két balfék barátja van segítségére, Walter és Donny, de hát ő maga sem kisebb lúzer – elvégre kicsoda ragaszkodik hozzá huszonhárom éven felül, hogy egyszerűen csak Tökinek nevezzék? Nem tudjuk, hol a pénz, aztán azt se, hogy létezett-e egyáltalán. A Tökit kétszer leütik, mindkettőt szürreális álomjelenet követi, megkörnyékezik nők, az egyiknek enged, és közben mást se csinál – az ügyetlenül kivitelezett nyomozáson kívül – mint fehéroroszt iszik, kisebb rakétákat teker és Humphrey Bogart módján bújik a napszemüvege mögé. A történet egy Raymond Chandler-krimi (The Big Sleep) laza adaptációja, nélküle meg nem létezne mondjuk Thomas Pynchon regénye, a Beépített hiba, amiből Paul Thomas Anderson és Joaquin Phoenix csinált kurva jó mozit.

A nagy Lebowski a fősodorbeli Hollywood egyik utolsó igazi kultfilmje volt, amelyért nem mint filmért, de mint életérzésért, életstílusért rajong a világ népességének nem elhanyagolható, de azért éppen elég kicsi szelete. Egyben az első, ami már az internetkorszakban született, nem kis részben a korai kétezres évek fórumozóinak köszönheti a népszerűségét. A tökizmus kisebb-nagyobb vonzerővel, de azóta is hódít, ha máshol nem, GIF-ekben, mémekben él tovább – és ha valaki mást állít: „Haver, ez csak a te véleményed.” Az első Lebowski Fest 2002-ben százötven tökistát vonzott, tíz évvel később már kétezret. A világon 600 ezer tökista papot számlálnak – mert igen, immár vallásalapítóként is bejegyezték a fürdőköpenyes figurát. Jeff Bridgest pedig, aki ha akarná se tudná levetni a göncöt – a valódi jelmezek jó részét, a sportcipőt, a nadrágot, a pulóvert éppenséggel a saját ruhatárából túrta elő annak idején –, „kibaszottul felvillanyozná”, ha erről a szerepről emlékeznénk rá. Ez már így marad.

A nagy Lebowski sok mindenről szól – elsősorban talán tényleg a férfiasságról.

Erre utal Bob Dylan főcímdala is: The Man in Me. Meglepően sokféle férfi szerepel a filmben. A vietnami veterán, Walter Sobchak, akinél nem kell sok, hogy fegyvert rántson, miközben az ex-felesége pincsijére vigyáz, míg az a pasijával nyaral. A jólelkű Donny, aki mindig a háttérben marad, de a végén vicces és megható gyászbeszédet érdemel. A milliomos Lebowski, aki kerekesszékben tengeti a napjait az unatkozó trófeafeleségével, és bár ellőtték a lábát Koreában, ment előre és úgyis „megmutatta”. Jackie Treehorn, a pornóproducer, aki szerint „az agy a legnagyobb erogén zóna”, a férfiasság pedig nem több, mint meredő fallosz. A verőemberek. A félszeg bérbeadó, aki szabadidejében a Kiállítás képeire balettozik. És persze Jesus, a perverz pederaszta hatalmas gatyapőccel, aki kéjjel nyalogatja a bowlinglabdákat. Az ő samesza. A taxisofőr és a magánnyomozó. Knox Harrington, a videóművész, aki mindent tud. És persze a Töki, akinek minden igyekezete arra irányul, hogy – miközben a világban erőszak dúl, prostitúció, háború Kuwaitban, rablás és nyerészkedés – visszaszerezze lusta, zen-nyugodalmas életét, ami egy perzsaszőnyeg, egy pohár fehérorosz és a spangli szentháromságában telik. Akinél a nyugalom elveszítése rögtön kasztrációs félelmet okoz, de végül elnyeri méltó jutalmát: továbbörökítheti magát ebben az emberi komédiában.

A fentiek közül kicsoda az igazi férfi?