Buddy Endre

A parasztok megsemmisülve nézték, ahogy megérkeznek a traktorok

Széljegyzet egy amerikai klasszikushoz: John Steinbeck regénye olyan világosan mutat rá, mi a baj a kapitalizmussal, hogy receptre kellene felírni a mai embernek.

Megint az Érik a gyümölcsöt olvasom, John Steinbeck 1939-ben írott regényét. Jó visszatérni hozzá, olyan ez a szöveg, mint a kenyér, kesernyés, a fogat próbára tévő fekete kenyér, és ha elkezdem enni, akkor döbbennek rá, mennyire éhes voltam. Amikor először olvastam, félre kellett tennem egy kicsit, annyira kiborított az, amit az első száz oldalon olvastam. Sehol sem írták meg ilyen jól, amit itt: azt, ami a történelemkönyvek lapjairól, még a margóról is lemaradt. Azt, amit elveszítettünk, és nem is tudtunk róla.

 

A regény első kiadásának borítója. Forrás: Wikimedia

 

Az Érik a gyümölcs az 1930-as évek elején játszódik, tombol a gazdasági világválság.

S mint minden válság, úgy ez is kitermeli a saját embertelen megoldásait a problémák kezelésére. Oklahoma földjeit az ott élő parasztok már jelzálogba adták a banknak egy kis kölcsönért cserébe, és amikor jön a szállópor és tönkreteszi a kukoricatermést, egyik percről a másikra nincstelenné válnak. És hiába érzik a parasztok, hogy igazságtalanság történt. Hiszen ez az a föld, ahol az apjuk vére folyt, ide szülték fiaikat, lányaikat az anyák. Minden évben szántáskor a kezükbe fogták a földet, az életet adó humuszt, és jó termésért imádkoztak. A világnak már nincsen definíciója az efféle igazságtalanságra.

Jönnek a bank képviselői, tárgyilagos, kemény emberek, de náluk nem lehet reklamálni. Ők nem a bank volt, a bank valami ennél hatalmasabb, nem is emberi erő. Nem lehet olyan magas szinten panaszkodni, hogy bármi is változzon. Ha lecseréljük a bank vezérigazgatóját, a bank megmarad.

„Talán nem is emberek csinálják ezt a dolgot”

– mondja az egyik traktoros, egyszerű déli fickó. Steinbeck nagyon jól írja le, hogy veszik ki a humánum, miután az ember létrehozott valami nála is nagyobbat: „A banknak, a szörnyetegnek folyvást kell a haszon. Nem várhat. Meghalna nélküle. Adót mindig kell fizetni. Ha a szörnyeteg megáll a növésben, meghal. Nem maradhat meg akkorának, amekkora most.”

De nem ez fogott meg leginkább a regény első száz oldalán. Hanem az, amikor Steinbeck leírja, hogy megjelennek a földeken a traktorok, és a parasztok döbbenten nézik, hogy egyetlen gép kiváltja egy tucatnyi család munkáját. A traktor vezetője is környékbeli, de kell neki a napi három dollár. Idézek egy fél bekezdést a könyv 5. fejezetéből (Benedek Marcell fordításában):

„A traktor mögött forogtak a fénylő tányérok, élükkel felvágva a földet – nem szántás volt ez, hanem sebészeti műtét (...) A borona mögött tizenkét hosszú, meggörbített vasból való vetőcső, tizenkét meggörbített vashímvessző, valami gépesített magömléssel, módszeresen, szenvedély nélkül becstelenítette meg a földet, módszeresen, szeretet nélkül szórta a magot a földbe. A vezető ott ült a vasülésén, s büszke volt az egyenes barázdákra, amelyeket nem a maga akaratából húzott, büszke a traktorra, amely nem az övé, s amelyet nem is szeretett, büszke volt az erőre, amelynek nem parancsolt.

S amikor a vetés megérett és learatták, senki sem morzsolt el egy forró rögöt, ujjbegyei közt lepörgetve a szétporlott földet. Senki nem nyúlt hozzá a maghoz, nem kívánta kisarjadását. Az emberek nem a maguk termését ették, semmi közük nem volt a kenyérhez. Vas termékenyítette meg a földet, s lassan-lassan meg is ölte a vas; mert a földet nem szerette és nem gyűlölte senki; nem hallott sem imát, sem káromkodást.”

Forrás: New York Public Library


A történelem fejlődésként könyvelte el, a földművesek valójában megsemmisülve nézték, amikor megérkeztek a traktorok, hogy „megkönnyítsék az életüket.” Elfelejtettük volna, ha Steinbeck nem írja meg. (De hát erre való az irodalom: hogy lejegyezze azt, ami nem fér a történelemírásba.)

Vajon mi az, amit elveszítettünk akkor, amikor engedtük, hogy a gépek műveljék a földjeinket, gépek gyúrják a kenyerünket? Ami még fontosabb kérdés nekünk:

Mi az, amit ugyanígy féltenünk kellene most,
mint az oklahomai farmereknek akkor?

Az erdőinket? A levegőt? Az érzést, amikor az ember úgy érezte, hogy teremtve lett és a teremtés koronája – nem fogyasztó – nem tárgya, hanem alanya a létezésnek? A figyelmünket, amiért minden egyes másodpercben kontentgyártók ácsingóznak? A szabad gondolkodást, amiről egyre könnyebb lemondani, mert a világ egyre kevésbé átgondolható? A saját értelmezést, amit mostanában véleményvezérek és valóságmagyarázó politikusok próbálnak lecserélni?

John Steinbeck regénye – amit nem fogok elspoilerezni, olvassa el mindenki, aki még nem,

600 oldalnyi gyönyörű próza, torkon ragad és nem ereszt

– arra is választ ad, hogy mi lesz az emberrel ebben a furcsa világban, ahol a gép mechanikája fölébe kerekedett az emberi tempónak. A regény híres zárójelenetében az egyik fiatalasszony a mellére vonja az öregembert, aki közel került az éhenhaláshoz. „Muszáj” – mondja neki.

Végül is a gépek istenét csak magunkkal tudjuk majd megetetni. Akkor is, ha nem akarjuk. „Talán nem is emberek csinálják ezt a dolgot” – mondják majd. A gépek nem viszonozzák, hogy feláldozzuk önmagunkat.

Embert csak ember tud jóllakatni.

Minden más csak hiányt szül. Ez John Steinbeck válasza. Olvassátok el a könyvet!