Az emberek nem szeretik ezt hallani, de nincsenek blockbusterek politikai mondanivaló nélkül. A Star Wars, a Batman vagy a Vasember mind közölnek valami fontosat közügyeinkről, és nem mindegyikkel lehet egyetérteni.
Christopher Nolan Batman-trilógiájában a denevérember, aki a maszk nélkül egyébként Gotham City legtehetősebb embere, valójában a status quo visszaállításán dolgozik, amikor leszámol Jokerrel és Bane-nel. A szüzsé nem született volna meg a 2008-as világválság, az Occupy Wall Street vagy az arab tavasz tapasztalata, no meg a keserű tanulság nélkül, hogy a világ kormányait elsősorban a bankok kimentése érdekelte a recesszió közben. A Deadpool antipíszí trágárságai a közösségi médiában és a politikában dívó nihilizmus görbe tükre, a Ben Affleck által megformált Batman (Batman vs. Superman) viszont a kriptofasiszta agendát képvisel, amikor amellett érvel, hogy ha csak egy százalék esélye is van, hogy ellenfele veszélyt jelent, le kell sújtani rá. Az 1978-as Superman film készítői szándékosan festették meg a kiábrándult amerikai közélet cinizmusát a Watergate-botrány és a vietnámi háború után, hogy aztán bemutassák az igazságos, nemes hőst, aki olyan, mint egykor Amerika volt.
Még szép, hogy a Star Wars-saga sem mentes a politikai áthallásoktól, még akkor is, ha a filmek és a tévésorozatok hógolyóba gyúrt lényege nem több annál, hogy: demokrácia=jó, fasizmus=rossz. George Lucas korábbi nyilatkozataiban igyekezett politikailag tudatos alkotónak beállítani magát, amikor azt mondta, a vietnámi háború és az amerikai függetlenségi háborúk egyformán hatottak a Galaktikus Birodalom és a köztársasági erők harcáról szóló történetekre. Amikor a kétezres évek elején elkészültek az előzménytrilógia epizódjai, nem volt nehéz bennük megtalálni a Bush-korszak duplavonallal aláhúzott tanulságát, miszerint a háborús helyzet mindig a demokratikus szabadságjogok háttérbe szorulását és az autoriter vezetők felemelkedését jelenti.
De akármit mond Lucas, a Star Wars alkotói sosem törekedtek rá, hogy egyfajta homályosan megfogalmazott demokráciapártiságnál többet közöljenek a társadalmakról, amiben élünk.
Ha Lucas két trilógiája felületes is volt, amikor a történetek politikai hátterét kellett ábrázolni, világa elég izgalmas volt ahhoz, hogy fanfiction-szerzők, PC-játéktervezők és újabban a Disney forgatókönyvírói lehetőséget lássanak benne. A Skywalker kora például arra a vélt vagy valós veszélyre figyelmeztett, hogy a fasiszták, a fajvédők egyetlen lépésre vannak a sikertől. A Disney legújabb sorozata, az Andor például kifejezetten cizelláltan ábrázolja a Zsivány Egyest és az Új reményt megelőző időszakot, amikor a köztársaságpártiak, akiket a Sith-ek bosszújában lényegében laposra taposott a Birodalom, igyekeznek rendet tenni a soraik között.
A Star Wars klasszikus epizódjaiban mindig zavart, hogy semmit nem jelenít meg abból, mit is jelent a Birodalom elnyomása. Palpatine és Darth Vader üldögélnek az űrhajóikban, és mást sem csinálnak egész nap, csak gonoszak, meg időnként felrobbantanak egy bolygót. A lázadók politikai értékeiről sem sok szó esett azontúl, hogy le akarnak számolni a zsarnokokkal, és békében meg jólétben akarnak élni. Az Andor alkotói viszont érzékletesen festik meg, miféle emberek segítik fennmaradni a fasiszta hatalmat: szadisták, bürokraták, tiszteletreméltó funkcionáriusok és üzletemberek, akik profitálnak az elnyomó rendszerből. Miközben azok, akik lázadnak, hús-vér emberek, akiket aggaszt a megélhetés, a származásukkal járó előnyök vagy hátrányok, a gyerekeik és a munkahelyük. A lázadók vegyes társaság, ami idealistákból, fanatikusokból, hősökből, anarchistákból, kétségbeesett kisemberekből és rosszarcú csalókból áll.
„Mindenkinek megvan a saját lázadása”
– hangzik el az egyik epizódban.ű
Persze nem az Andor az első Star Wars-film, ami igyekszik feldolgozni a fikciós univerzum politikai dimenzióját, de az eddigieknél eredményesebben sulykolja a nézőben, hogy a gonosz ellen mindenkinek oka van felkelni. Ez egy nagyon erős üzenet, és homlokegyenest ellenkezik azzal, amit a Batman- vagy a Marvel-filmek közölni szoktak, hogy a haza vagy egy ország sorsa csak egy-két egymással verekedő szuperhősön múlik. A Star Wars új sorozata az ellenkezője mellett teszi le a voksát, s ebben inkább olyan filmekkel rokon, mint a V mint vérbosszú. Hogy mindannyiunkon múlik.
Ez persze azt is jelenti, hogy az Andor kifejezetten merész húzás, nem garantálom, hogy a vontatott kémtörténet mindenkinek tetszeni fog. De hogy ez az a sorozat, amiről a legjobban el lehet hinni, hogy egy messzi-messzi galaxisban tényleg egy autoriter birodalomra és a birodalom ellen lázadó, valódi karakterekre bukkanni, az biztos.
