Biztosan sokan látták vagy olvasták a hírekben: a delfint végül el kellett altatni, mert bőrbetegsége volt, ami előbb-utóbb a belső szerveit is roncsolná. Nem tudták visszaterelni a nyílt vizekre, tolni, szállítani pedig nem lehet negyven kilométeren át, az olyan stresszt jelent az állatnak, amit nem él túl.

El tudtam képzelni azt a néhány napot, amit a kardszárnyú a Szajnában töltött, szembeúszva az árral. A víz is más, nincs a jól megszokott sós íze, nehezebb benne a mozgás, de nem is csak ennyi, a lényeget nem lehet megmagyarázni. Más a víz, más a víz áramlása, mintha a világ is kifordult volna a sarkából, valami nincsen rendben. Semmi nincsen rendben. Úszik ez az állat egyedül, magányosan, elveszítve a csordát, amihez tartozott, olyan idegenül érzi magát, mintha kilőtték volna az űrbe vagy egy másik bolygóra, persze ilyen hasonlatokról neki fogalma sincsen, neki csak a víz létezik, a sós víz, de hát már az sem. Minél ismeretlenebb minden, annál dacosabban úszik az árral szemben. Nem tud tájékozódni a járatlan úton, nincsenek ismerős pontok, áramlatok, szagok, ízek. Szereti elgondolni, hogy heroikus küzdelmet folytat: az ismeretlennel, az édesvízzel, amit nem tud megszokni a szervezete, a folyásiránnyal, a környezettel, amit sehogysem tud megszokni, itt, a Szajnában más lények élnek, azt sem tudja, mit lehet megenni és mit nem.

Szóval a delfin úszik felfelé a Szajnán. Jönnek a nappalok és az éjjelek, és semmi nem olyan, mint régen volt.

Az emberek meg nézik a partról, ők is, ahogy én, elképzelik, mi lehet a delfinnel. Egy kicsit emberszerűen képzeljük, mert emberek vagyunk, de nem biztos, hogy baj ez, hiszen azt mondják a tudósok, az állatoknak is vannak érzéseik, gondolataik, ha nem is pont olyanok, mint nekünk. De nem vagyunk olyan távol egymástól. Egy nő azt mondja a France24 riporterének, hogy az eset megmutatja, az emberi tevékenység káros hatással van az élővilágra. Más fel van háborodva, amiért senki nem tesz semmit az állatért. Egy delfinszakértő óvatosan kifejti, hogy rá kell hagyni a természetre az egészet. A kardszárnyú igen beteg, stresszes és zavarodott. Aztán a tudósok konszenzussal döntenek: el kell altatni az állatot, elég volt a szenvedéseiből.

Régen az ember szeretett jeleket, üzeneteket keresni a természetben.

A harcos felesége rémülten marasztalta a férjét, hogy ne induljon el a csatába, nem kukorékolt a kakas. Tüzet jelez, ha vonyít a kutya. Vagy ha gólya repül el a kémény fölött. Ha viszont van kotlós vagy tojáson ülő liba a háznál, nem szabad kiadni tüzet még a szomszédnak sem, mert akkor a baromfik nem költenek jól. Rosszat jelent, ha valakinek a házához nem térnek vissza a fecskék.

Persze mi, emberek mindig jelentést keresünk a körülöttünk lévő világban, hiába figyelmeztetnek a cinikusok, hogy világos, tiszta üzenetek nem léteznek. A világ nem rádiótorony, mi pedig nem vagyunk antennák.

Én viszont inkább riadok meg attól, ha az ember semmi, de semmi jelentést nem akar felfedezni a világban.

Hiszen ha nincs jelentősége egyetlen eltévedt delfinnek, aki belepusztul a Szajnába, akkor nincsen súlya egyetlen emberéletnek sem.

Néhány évvel ezelőtt az internet felkapta egy gorilla, Harambe történetét, aki egy cincinnati állatkertben élt, elzárva. 2016. május 28-án, éppen hat éve, egy kisfiú bemászott hozzá a kerítés mögé, a hímgorilla pedig odament hozzá, vigyázott rá, mintha a saját fajtája kölyke lenne. Az állatkerti őrök azt hitték, az emberszabású veszélyt jelent a gyerekre és kilőtték az állatot. Harambe alakja mémként terjedt el a világban, halála napját sokan elátkozott napnak tekintik, és – persze nem egészen komolyan – az emberiség bukását tulajdonítják a meggyilkolásának.

Persze Harambe is csak egyetlen gorilla volt, ahogy ez a kardszárnyú delfin is csak egyetlen állatpéldány. Nincs jelentőségük abból a személytelen, racionális nézőpontból, ahogy a világot vizsgálni szeretjük. Ilyenkor mégis kiderül, hogy tudunk együttérezni, ahogy az ember mindig is, sok évszázadon át együttérzett az állatokkal. Azokkal is, amiket levágott, azokkal is, amiket tisztelt, félt vagy szeretett. A szavannai vadászok istenként tisztelték a bivalyt, amelyre vadásztak, a faluban meg mindig volt egy-két tyúk, amik a szívéhez nőttek a gazdának, amiktől nehezebb volt elbúcsúzni.

A delfin az egyedüllétet választotta, amikor elszakadt mindentől, amit ismert, és riadtan vetette magát neki a folyónak. Nem tudjuk, miért, talán épp a betegsége miatt. Mi, emberek sosem voltunk egészen egyedül az állatvilágban, aztán néha már az is megesik, hogy egymás között is egyedül vagyunk. Szegény delfinek! Szegény emberek!