Buddy Endre

Ebben az egy dologban ferdít Cate Blanchett új filmje

Zaklatók a klasszikus zenében, túltolt cancel kultúra? Sokkal alapvetőbb kérdésben túloz Todd Field filmje.

Amikor öt éve a hollywoodi csúcsragadozó, Harvey Weinstein leleplezése nyomán kirobbant a #MeToo-botrány, a művészvilág azt találgatta, hol fog a nehéz kő megállni. Az egyik legbefolyásosabb filmproducer kellően nagy hal volt, de vajon megkapják-e a magukét a zaklató színészek, rendezők, a vállalati vezetők, a politikusok. És a rockzenészek, a tejesemberek, a postások, az orvosok?

A klasszikus zene minden bizonnyal különleges terület – rendkívül zárt és belterjes, ahol a legnagyobb megbecsültséggel rendelkező világsztárokat is kevésbé ismerik, mint mondjuk Mága Zoltánt.

Azért csak kirobbant néhány #MeToo-botrány a komolyzenében is. Elsőként James Levine körül, aki a New York-i Metropolitan Opera atyaúristene volt négy és fél évtizeden át, mígnem 2017 decemberében a New York Post, majd a New York Times több áldozatra hivatkozva megírta, hogy módszeresen és rendszeresen zaklatta a beosztottjait, zenészeit, növendékeit és pártfogoltjait. Levine esete nyílt titok a szakmában, olyan folyosói pletyka, amit mégis tabu kimondani.

Aztán ott volt Charles Dutoit esete, aki kiskorú lányokat zaklatott, az áldozatok kéretlen tapogatásról, rosszízű csókokról, testi erőszakról beszéltek. A svájci karmestert nyugaton szinte száműzték a szakmából, most a Szentpétervári Filharmónia vezetője. Ugyancsak keletre menekült Plácido Domingo, aki nálunk is rendszeres vendég. A nyolcvanéves bariton, akinek a tisztes nyugdíj olyan, mint vámpírnak a fokhagyma, ha a Vörös téren már nem is nótázik, haknizik, ahol tud.

Az eltörléskultúra nyomán kialakult, szélsőségektől sem mentes diskurzus ezzel együtt épp a klasszikus zenét kerülte el a leginkább.

Sok esetben helyes, hogy ez így történt, így is voltak túlkapások. Legutóbb éppen az orosz műveket száműzték volna a hangversenytermekből. Emlékezetes este volt, amikor a tényleg világra szólóan tehetséges magyar karmester, Madaras Gergely a Bournemouthi Szimfonikus Zenekarral adott koncertjén magyarázta el a brit közönségnek, hogy Csajkovszkijt játszani kell: „Ez a mestermű ma arra emlékeztet, milyen törékeny is az emberi élet.”

Ebben a helyzetben érkezett meg a mozikba Todd Field filmje Cate Blanchett főszereplésével: a TÁR.

Egy befolyásos, hatalmas karmester története, aki annál nagyobbat zuhan – s nem mellesleg nő, leszbikus és anya.

Nem csupán az az érdekessége, hogy eredetileg „Tar” volt a címe, s Cate Blanchett állítólag Budapesten, egy „gyógyszertár” cégért meglátva jött rá, hogy a szócskának éppen egy ékezetre van szüksége. És nem csupán az, hogy Blanchett egy magyar zongoraművésztől, Virág Emesétől tanult meg zongorázni a szerep kedvéért.

A Tár körbenyerte a filmes díjkiosztókat, a kritikusok a Blue Jasmine után a főszereplő újabb karriercsúcsáról beszélnek, és minden bizonnyal úgy lesz az év egyik legsikeresebb filmje, hogy teljesen ellenáll a nézői érdeklődésnek: a stáblistával kezdődik (!), majd egy olyan interjúbeszélgetés felvételével folytatódik, amit a neves karmesterasszony egy újságíróval folytat – hát kit érdekel az ilyesmi? De a film olyan kitartóan provokál, hogy nem lehet annyiban hagyni.

Nem mesélném el a történetet, a film kritikáját pedig – rendkívül jó értelmezésekkel és részletekkel – Vajda Judit már nagyszerűen megírta itt a Port.hu-n.

 


A megjelenés után tucatnyi cikk igyekezett helyretenni, hogy a történet karmester főhőse, Lydia Tár nem valós személy. „Miután abbéli meglepetésem némileg alábbhagyott, hogy csupán fikciót láttam, sokkot kaptam. Majdnem három órát töltöttem azzal, hogy Lydia életét láttam kibontakozni, és arra gondoltam, több lesz a történetben, és minden kínzó kérdésemre választ találok” – írta a The Cut kolumnistája.

Persze volt, aki úgy vélte, neki üzen a rádió. Marin Alsop, a világ egyik legismertebb női karmestere, az első nő, aki elnyerte a Koussevitzky-díjat, jelenleg a Bécsi Rádiózenekar vezetője, a Balitmore-i Szimfonikus Zenekar tiszteletbeli karmestere. Ő úgy nyilatkozott a Los Angeles Timesnak, hogy megdöbbentette a film. Vannak persze hasonlóságok: ahogy Tár, úgy ő is egy nagy amerikai konzervatóriumban tanult, fiatal nőket tanít a karmesterszakma fortélyaira, ugyancsak Leonard Bernstein tanítványa volt, és ugyanúgy leszbikus.

„Amikor láttam a filmet, már nem aggódtam, hanem megsértődtem: mint nő, mint karmester és mint leszbikus”

nyilatkozta Marin Alsop.

Mit kezdjünk ezzel?

Tekintsünk egyszerű trollkodásnak az író-rendező Todd Fields részéről, hogy egy nőt tesz meg szexuális ragadozónak, ráadásul egy olyan szakmában, amely tényleg nagyon-nagyon férfidominált.

Hiszen ugyanígy bosszantásnak hat, amikor Lydia Tár egyik növendéke nem akar Bachot játszani, mert szerinte a német zeneszerző antiszemita és nőgyűlölő volt. Természetesen ostobaságra vall háromszáz évvel később, egy teljesen más közegből megítélni valakit – éppenséggel az egyik legnagyobb Bach-játékos, John Eliot Gardiner hívta fel rá a figyelmet, hogy az a miliő, ahol Bach nevelkedett, nem volt egyszerű. Testi fenyítés, alkoholizmus, botrányok, brutalitás és vallási bigottság jellemezte a diákok és a tanárok életét a korabeli Türingiában. Mégis – jegyezzük meg gyanakodva –, választhatta volna az eltöréskultúra iskolapéldáit, Wagnert vagy Richard Strausst ebben a jelenetben! S akkor talán az eltörléspárti diák sem tűnik teljesen hülyének.

De nem és nem. Todd Fields mellékesen azt is meg akarja mutatni, hogy néha érdemes radikálisan félretenni a politikai korrektséget azért, hogy élvezni tudjunk egy művet. Lehet, hogy igaza van, lehet, hogy nem — a filmje jó.

De ha van hiteltelen eleme a Tár című filmnek. Vannak ugyan női karmesterek – hamarosan Budapesten is fellép Oksana Lyniv, aki első nőként kapott operavezetői állást Olaszországban, Mirga Gražinytė-Tyla ugyancsak ismert, itthon Dobszay-Meskó Ilona nevét említhetjük. De

a rendkívül maradi klasszikus zenei közegben nem létezhet olyan női karmester,

akit a közönség és a szakma is hajlandó Leonard Bernstein vagy éppen Fischer Iván mellé helyezni. Tessék körbenézni! Ilyenünk, mint Lydia Tár egyelőre nincsen.