„Maga egy alkoholista, nőgyűlölő, szexista, egoista ember, de baromi jó kém”

– mondta M, a titkosszolgálat vezetője az egyik epizódban James Bondnak, és jellemzése nem is lehetett volna találóbb. A világ leghíresebb kémje, aki mindig győz a rajzfilmszerűen gonosz antagonista ellenében, hetven évvel ezelőtt született. Szülőapja, Ian Fleming mindig jobban szeretett cigarettázni és inni, de annyira azért összeszedte magát, hogy kanyarítson életében egy tucatnyi történetet, és eladja a figurát két szemfüles producernek, Albert R. Broccolinak és Harry Saltzmannak. Így vált a James Bond-filmek etalonjává és karikatúrájává: az ügynök, aki nem nagyon nyomoz, de egy nindzsa ügyességével ugrál a háztetőkön és egyik helikopterből a másik vasúti mozdonyba, mert bármit el tud vezetni, csak háztartást nem. Azt a nőkre hagyná, de rájuk sem, mert a Bond-lányok általában pamlagon lustálkodó cicák, vagy ha nem, annál rosszabb, főhősünk életére törnek.

James Bondnak lenni elsősorban rang, státusz és megtiszteltetés, és másodsorban színészi feladat.

Nem mintha nem kellene jól játszani a szerepben, mert emlékszünk rossz Bondra is – ő a legkevésbe szeretett film, az Őfelsége titkosszolgálatában izompacsirtája, George Lazenby –, de a színházi Shakespeare-szerepekben brillírozó Timothy Daltonból sem kértek két filmnél többet. Pedig ő lehetett volna a kétségekkel, morális és emberi dilemmákkal küzdő Bond, és máig sokan rajongnak az ő verziójáért. Főként, hogy a Halálos rémületben, és A magányos ügynök forgatókönyvei is pocsékak voltak.

A britek hajlamosak túlizgulni, hogy ki legyen Bond.

„Legyen filmsztár, a sorozat és a mozi nagykövete, diplomata és a brit kultúra felkentje, egy milliárd dolláros biznisz arca, akit bárhol a világon felismernek”

– mondta egy bizonyos Mark O'Connell szakértő, aki azért írta meg az önéletrajzát, mert Bond-rajongó, és ezek szerint igény is volt rá. –

„Legyen jóképű, vonzza a kamerát és uralja a futballpályányi mozivásznakat”

– tette hozzá, mintha előbbi feltételeit kevésnek tartanánk.

Két napja robbant a hír, hogy a harminchárom éves brit színész, Aaron Taylor-Johnson kaphatja meg a következő James Bond-film főszerepét. Őt Marvel-blockbusterekből, a Tenetből, a tavalyi Gyilkos járatból és a 2009-ben készült John Lennon-biopicből (Nowhere Boy) ismerjük, de a 2016-os Éjszakai ragadozók című pszichológiai thrillerben nyújtott leginkább emlékezetes alakítást. A neve nem érkezett meglepetésként, már két éve rebesgették, hogy igen esélyes. A hírek szerint egy 2022 szeptemberében megtartott meghallgatáson lenyűgözte Barbara Broccolit, a neves producer lányát és jogutódját, valamint féltestvérét, Michael G. Wilsont, akik a széria felett őrködnek.

Több név is volt a kalapban. A közönség szerette volna, ha Henry Cavill bújhat az elnyűhetetlen és kifogástalan öltönybe, de az ő arca aligha „bírt volna el” még egy ikonikus karaktert Superman és a Vaják után. Évek óta rebesgették azt is, hogy Idris Elbából lehet a következő Bond, aki ötvenegy évesen már túl öregnek tartotta önmagát: ha Daniel Craighez hasonlóan tizenhat évig kitartana a szerepben, hatvanhat évesen mehetne „nyugdíjba”.

Idris Elbával megszületett volna az első fekete Bond, amit  a producerek nem kifogásoltak volna – két kitételük van csak: legyen brit és legyen férfi –, maga a színész már inkább. „Érdekes, hogy az embereket még mindig izgatja a Bond-kérdés. Azt hiszem, ez inkább szól arról, hogy legyen egy fekete fickó, aki eljátssza James Bondot, mint arról, hogy Idris Elba, a színész játssza őt” – mondta a New York Timesnak 2017-ben.

Aaron Taylor-Johnson annyiban is tökéletes választásnak tűnik, hogy nem ismeretlen színész, de egyelőre nem is élvonalbeli.

Most majd az lesz. Ahogy Sean Connery is, aki B-listás, ritkán foglalkoztatott színész volt a Bond-filmek előtt, és a manónéppel vállvetve harcolt A kertész és a kis emberkék című, aranyosan furcsa Disney-fantasyban. Pierce Brosnan festő volt, aztán tűznyelő, mígnem örökös mellékszereplőből (Mrs. Doubtfire) Bond lett, no meg frizurakirály. George Lazenby autókereskedő volt, majd egy csokoládé reklámarca, mígnem összetalálkozott Albert R. Broccolival a borbélynál.

De térjünk vissza James Bond már idézett jellemzésére.

A hírek szerint egyetlen jelenet dönt arról, hogy egy színész alkalmas-e a 007-es szerepére.

Talán a hardkór Bond-fanok fel tudják idézni a franchise második darabja, az Oroszországból szeretettel (1963) jelenetét, amelyben a 007-es találkozik Tatjána Romanovával, az epizódbeli végzetasszonnyal (Daniela Bianchi). Kicsivel azután, hogy főhősünk leszámolt a szovjet bérgyilkossal, a hotelszobában a nő egy szál semmiben fogadja. Pontosítsunk: egy bársony nyakpánt azért van rajta. Bond, ahogy szokta, hamar kényelembe helyezi magát Romanova kisasszony mellett, és a bájait dicséri. Aki viszont így felel: „Azt hiszem, a szám túl nagy.”

És miután csókra nyújtja, érkezik Bond replikája. Kétértelműen, pofátlanul.

„Azt hiszem, épp megfelelő. Legalábbis nekem.”

Nem láttuk, hogy Aaron Taylor-Johnson hogyan teljesített ebben a jelenetben, de a jelek szerint briliánsan. A producerek makacsul tartják hozzá magukat, hogy az, aki ezt a pár mondatot elég „bondosan” elő tudja adni, alkalmas a 007-es szerepére. Akkor is, ha James Bond a 21. századi kívánalmaknak megfelelően árnyéka nőgyűlölő, szexista, egoista önmagának.