Buddy Endre

Maszkirovka

A világot nem tudjuk egy történetben elmesélni – szól a posztmodern irodalom legfőbb tantétele. Éppen erre alapoz Putyin is, amikor dezinformációs háborút vív a valóság ellen.

2022/02/22. Épp csak elmúlt éjfél, és az interneten egyre-másra jelennek meg az aggódó posztok. Kitört a háború. Vagy nem tört ki, de fog. A jó öreg orosz dezinformációs stratégia működik, azt sem tudjuk a háborúról, hogy van-e. Putyin szereti a szabályos dátumokat, az orosz-grúz háború 2008. augusztus 8-án dőlt el, azt is, ezt is könnyű lesz megtanulni száz év múlva a diákoknak történelemórán, ha ugyan addigra értünk belőle bármit is, hogy mi történt. A recept ugyanaz, mint Grúziában és Krímben. Putyin beteszi a fél lábát, és várja, hogy elnézzék neki.

Az orosz agresszióra nincs mentség, de épp elég vaj van az USA fején, hogy az ember elbizonytalanodjon, miközben az Európai Unió gazdasági szankciókkal fenyegetőzik. Azt sem tudjuk pontosan, hogy mik ezek az ukrán területek, a legvadabb hangok – miként maga Putyin is egy júliusi újságcikkben – Ukrajna létezését vonják kétségbe, állítva, hogy az valójában nem alkot külön nemzetet.

Putyin, a történész szerint a modern Ukrajna csupán a bolsevik vezetés, pontosabban Vlagyimir Lenin százéves ötlete volt, aki leválasztotta a területet az anyaországról. A történelem mást mond: a gyökerek a IX. századig vezetnek vissza, amikor a vikingek megalapították a Kijevi Nagyfejedelemséget. Kijev, a lehetőségekkel kecsegtető kereskedelmi utak mentén, több száz évvel korábban létrejött, mint Moszkva, mindkét nemzet, az orosz és az ukrán is innen származtatja kultúráját, vallását és nyelvét. A mai Ukrajna egy része valóban sokáig az Orosz Birodalom része volt, nyugatibb fele viszont a Monarchia, illetve Lengyelország és Litvánia igazgatása alatt is állt. A polgárság oroszul beszél, a vidékiek sokféle tájszólásban és nyelven, ami nem csoda. A Szovjetunió idején az ukrán nyelvet betiltották, történelmi mítoszát nevetségessé tették és eltiporták. 1991-ben viszont népszavazás döntött arról, hogy az ország leszakadjon a meggyengült nagyhatalomról.

A medve most újra megerősödött, vagy legalábbis erősnek mutatja magát.

Az orosz vezetés elsődleges háborúját a valóság ellen vívja. Ebben az országban nincsen állampolgár, csak állam, a posztmodern üres keret, amely kilöki magából az embert, s paradox módon mégis kérlelhetetlenül bekeríti az egykori szovjet romok közé. Ezen a hatalmas földön se erő, se akarat, se pénz nincsen a romok eltakarítására, az újjáépítésre, hiszen a szovjet utópia bedőlt, mielőtt bármi megvalósult volna belőle. Fredric Jameson teoretikus, filozófus szerint a posztmodern abból született, hogy „képtelenség elképzelni az Utópiát” – s ez az oroszokra ezerszeresen igaz.

A birodalmi tudat viszont megszüli a maga gyerekes fantáziáit a nagyságról, nagyméretű sakktáblává formálja a kontinenst és telipakolja hús-vér emberfigurákkal.

Van egy orosz szó: maszkirovka, megtévesztés. Ismertebb példái közé tartozik, amikor a II. világháborúban az oroszok fából, csövekből összerakott kamutankokkal terelték a németek az általuk óhajtott irányba 1944-ben. De a szovjetek nem csak az ellenféllel járatták a bolondját. Amikor Sztálin idejében éhezés pusztított, a diktátor a lengyel titkosszolgálat ügynökeinek nevezte a korgó hasú éhezőket, és épp elegen hittek neki. A kirakatperek azért működtek, mert az állampolgár és az állam is mindenhol maszkirovkát szimatolt, és már a legképtelenebb koncepciós vádakat is hajlandó volt elhinni. Sztálin maga is áldozatul esett a maszkirovkából fakadó általános bizalomvesztésnek, hiszen amikor 1941-ben Németország a szovjetek ellen fordult, hiába érkezett száz értesítés a titkosszolgálattól, egyiket sem vette figyelembe. Brit dezinformációnak tartotta őket. Nem azok voltak.

Viktor Pelevin Omon Re című regényének egyik groteszk részlete jut eszembe, amely szerint Kissinger ellátogatott Brezsnyevhez a Szovjetunióba, ahol részt vett egy medvevadászaton. Medve viszont nem volt, ezért két orosz erdész, apa és fia öltözött be medvebundába. Kissinger tudta, hogy a medvék nem igaziak, de részt vett a játékba, lelőtte az egyiket. Az apa végignézte a fia halálát, akinek a mellén a Szovjet Hősiesség Aranycsillaga díszelgett. „Hirtelen új értelmet nyert a tanterem falán függő, régóta értelmét vesztett és megunt Az életben mindig van helye hőstettnek! felirat, amely reggelente fogadott” – kommentálja az elbeszélő. „Többé nem romantikus marhaság volt, hanem annak a ténynek a pontos és józan megállapítása, hogy a mi szovjet életünk nem a realitás végső stádiuma, hanem csak valamiféle előszobája. (...)”

Ha maszkirovka van, nem létezik valóság, csak mítosz és virtualitás, amely a valóság helyére tör. Putyin a KGB tisztjeként ebben szocializálódott. Amikor 1999-ben elindult az elnökválasztáson, robbantások történtek orosz nagyvárosokban, és Putyin a csecsen terroristákat okolta. Bizonyítéka nem volt rá, de a támogatottsága 2-ről 45 százalékra nőtt, és megnyerte a választást. Maszkirovka. Mindenhol megtévesztést, titkos összefüggéseket szimatolni, többet és többfélét egyszerre. Ha vannak, akik magát Putyint vádolják, az is csak a zavart erősíti.

Putyin narratívája szerint Ukrajna népirtásokat követett el, identitásában eltévedt, amikor nyugati befolyás alá került, és eltávolodott oroszságától. Állításaihoz elég néhány fotó, amelyeket az elmúlt fél évben az állami propaganda mutatott be: fénykép egy kiégett határőrállomásról, egy totálkáros katonai teherautóról, egy leszakadt villanyvezetékről – mind az ukránok műve az orosz narratíva szerint.

A realitás a Kreml virtuális játékának szolgája.

Menekültek rekednek a határon, ahol fotó készül róluk, amely aztán az üzenőfalakon saját történeteket teremt. Árvákat evakuálnak, hogy létrejöjjön a kép a szörnyűséges, terpeszkedő Ukrajnáról. A világ nem elbeszélhető egyetlen narratívában, de a Kreml nem is egyetlen narratívát akar uralni, hanem tetszés szerint ugrál közöttük. Az orosz hatalom pedig nem területet foglal, amikor támad, hanem elismeri Donyeck és Luhanszk függetlenségét. Békefenntartó csapatokat küld, mintegy 200 ezer katonát. Hiszen a Háború: Béke. Taktikáját az EU és az USA türelmére szabta, hiszen bármit elnéznek neki, bosszúra, megtorlásra, ellentámadásra csak teljes invázió esetében számít. Ez a hibrid hadviselés: információmorzsákkal vívott csaták az információ korában, amelyben a virtuális kép olyan erős, hogy összezúzza a valóságot.

Én sem igazodom ki. Tájékozódás gyanánt jobb híján marad a ’doomscrolling’: az amerikai szlengből popularizálódott kifejezés arra utal, amikor kényszeresen zabálom a borúsabbnál borúsabb híreket egymás után, és nem leszek okosabb. A világ egyik felén úgy mondják, maszkirovka, a másikon, hogy post-truth, fake news, alternative fact. Putyin mindenkinél jobban lavírozik a social media által gerjesztett, túlzásokra, csúsztatásokra épített virtualitásban. Mivel a világ túl nagyra nőtt körülöttünk, a realitás az lehet, amit hinni szeretnél.

Lehet, hogy Putyin képes belépni tükörországba, mint Alice, és a tényeket valóban a maga képére hajlítja.

De az is benne van a történetben, hogy ráomlik az üveg, és kiderül, a világ nem csupán maszkirovka, hanem mégis létezik valóság.

A legújabb fejleményekből úgy tűnik, a nyugat rámutatott Putyin blöffjére, és nem csinált úgy, mintha a medve valódi lenne, az orosz hadseregnek viszont meg kellett indulnia Donyeck és Luhanszk felé, hogy elkerülje az arcvesztést. A két terület nem ér annyit, amennyit az orosz elnök beáldozott értük. De logikus következtetésekre csak ritkán támaszkodhatunk. A valóság az, aminek Putyin látni szeretné.