2021 nyarán természetesen mi is megírtuk itt a PORT.hun, hogy a Netflix játékokkal szélesíti a portfolióját, nem sokkal később pedig azt, hogy két Stranger Things-játékkal indul el a népszerű streamingplatform új mobilapplikációja. Tavaly novemberben végül mi is kipróbáltunk hatot a Netflix játékaiból (és végül az a verdikt született, hogy ezekkel nincs többé unalmas vonatozás), de valahogy a fenti cikkek közt eltelt időben elsiklottunk a legfontosabb hír fölött: nevezetesen hogy a Netflix felvásárolta a Night School Studios nevű, pici, független játékfejlesztő céget, és kinevezte a csapatot a hangzatos Netflix Games zászlóshajójának. De nemrég végre összeállt a kép, és a helyére került minden mozaikdarab:

a Netflix pár hete minden előfizetője számára elérhetővé tette az utóbbi évek legjobb, agyeldobós kalandjátékát, a 2016-os Oxenfree-t, és 2023-ra belengette a folytatást, a Lost Signalst is!

Vannak olyanok, akik kifejezetten utálják a trailerek közepébe bevágott, kritikákból vett idézeteket (én mondjuk pont nem, mert tőlem is idéztek már). A fenti előzetesben viszont a Netflix egyáltalán nem hazudik, amikor különféle cikkekből kiragadott, hangzatos mondatokkal fényezi a nemrég felvásárolt indie stúdiója kultjátékát:

• „A Freaks & Geeks, a Poltergeist és a 80-as évek legjobb tinifilmjeinek keveréke.” – Polygon
• „Gyönyörű felnőtté válási történet.” – IGN
• „Azonnal végig akarod játszani másodjára is! – PC Gamer

Én magam is ugyanezeket írtam volna le egyébként ebben a kritikában, ha nem előznek be évekkel a gémer újságok és szakportálok. Az Oxenfree ugyanis tényleg pont úgy indul, mint a Stranger Things, vagy egy jó Stephen King-sztori. Csakhogy ezúttal mi irányítjuk a tinédzser főhősnőt, aki a barátaival természetfeletti erők játékszerévé válik egy isten háta mögötti helyen, és a történet végére, számos izzasztó helyzet és súlyos tragédia árán, komoly felnőtté válik – hogy aztán egy bravúros dramaturgiai csavarral ismét a kalandok kellős közepébe csöppenjen!

Nagyon nehéz spoilerek nélkül bármit is írni az Oxenfree-ről, de azért megpróbálom... A játék maga egy párbeszédekkel, puzzle-elemekkel és ijesztő közjátékokkal alaposan megpakolt, sztoriközpontú „sétaszimulátor”, amelyben ide-oda kell kóricálunk egy gyönyörű, 2,5D-s rajzfilmes technikával megrajzolt, titokzatos szigeten. Játékosként egy Alex nevű tinilányt irányítunk, aki épp arra készül, hogy gyerekkori jó barátja, a spanglizó Ren meghívására egy jót bulizzon az Edwards-szigeten, ami korábban katonai bázis, és a fiatal kadétokból álló híradós alakulat kiképzőközpontja volt – mostanra azonban teljesen elnéptelenedett. Olyannyira, hogy az utolsó lakója (egy igen furcsa és titokzatos nő, bizonyos Maggie Adler) épp a történet kezdete előtt nem sokkal szenderült jobblétre.

A „szigetbuliban” Alex és Ren mellett részt vesz még Jonas, a főhősnő korábban sosem látott mostohatestvére (a szüleik nemrég költöztek össze), valamint Nona, akivel Ren minden áron szeretne összejönni (igazából a szigetre való átruccanást is csak emiatt szervezte meg). Csakhogy Nonával jön a legjobb barátnője, Clarissa is, aki történetesen ki nem állhatja Alexet (viszonylag hamar kiderül, hogy miért, de ez most inkább maradjon balladai homályban)...

Minden adott tehát, hogy a fiatalok feldobják egy kis alkohollal és némi könnyű droggal az unalmas estéjüket, és egy jót bulizzanak a tengerparton. Ám mivel régóta az a hír járja, hogy bizonyos rádiófrekvenciák különös természetfeletti jelenségeket képesek generálni a szomszédos cseppkőbarlangban, Jonas az első adandó alkalommal meg akarja nézni, mi bocsátja ki a megmagyarázhatatlan hangokat és fényeket – Alex pedig van annyira vagány csaj, hogy azonnal kövesse őt, hiszen mégiscsak a nemrég megismert mostohatestvére keveredik épp élete legnagyobb slamasztikájába!

És pont a főhősnőnél van az a zsebrádió, ami az egész játék motorja és legnagyobb para-faktora: mindig a frekvenciák közt ide-oda tekergetve elcsípett, fura beszélgetések lendítik előre a sztorit!

A Night School Studio hihetetlenül hangulatosan oldotta meg azt, hogy még jobban ráfüggjünk a telefonunk nyomkodására, az agyunkig feldugott fülhallgatókkal. Amennyiben ugyanis mobilon gyürkőzünk neki az Oxenfree-nek, Alex oda fut, ahová az ujjbegyünkkel bökünk, és így választhatjuk ki azt is, mit mondjon egy-egy párbeszéd során. A rádióadók között pedig szintén úgy lavírozgathatunk, hogy az ujjunkkal simítgatjuk ide-oda az iPhone-unk vagy az androidos telónk képernyőjét.

A különböző frekvenciákon befogott, hangos zenék, sokkoló zörejek és pokolbéli, torz hangok viszont annyira élethűek fülhallgatón keresztül (a program külön fel is hívja a figyelmet, hogy így a legteljesebb, vagyis a legfélelmetesebb a játékélmény!), hogy én kétszer is felugrottam ijedtemben a kanapéról, amikor egyetlen éjszaka alatt végigvittem az Oxenfree-t. Egy idő után ugyanis a sziget különös, természetfeletti lényei (szellemek? időutazók? másik dimenzióbéli önmagunk?) szinte már sportot űznek abból, hogy úgy szólnak hozzánk, mintha különböző rádióadásokból legózták volna össze szavanként a mondataikat, ami miatt engem már akkor is kiver a víz, ha csak visszagondolok ezekre a földöntúli, kísérteties párbeszédekre...

Mindez megfejelve a legjobb thrillereket idéző, fojtogatóan kiszámíthatatlan, borongós hangulattal, a kellően izgalmas és csavaros sztorival, valamint egy csapatnyi szerethető tinédzserrel, akiknek a sorsáért tényleg komolyan aggódik az ember, egy idő után nálam oda vezetett, hogy

soha az életben nem rettegtem és izgultam még ennyire „rajzfilmfigurák” miatt, mint az Oxenfree nyomogatása közben!

És hogy miért írta azt a PC Gamer kritikusa azt, hogy az Oxenfree-t „azonnal végig akarod játszani másodjára is”? Ehhez egy kicsit le kell ásnunk a videójátékok, azon belül is a többféle befejezéssel kecsegtető, elágazó narratívájú játékok alapvető működési elvéhez. Az ilyeneknél ugyanis fontos szempont az újrajátszhatósági ráta, vagyis hogy a felhasználó zsigerileg érezzen valamiféle belső késztetést arra, hogy a történet többi lehetséges lezárását is megismerje, és addig-addig töltögesse be újra a korábbi mentett állásait (vagy épp kezdje legelölről az egész játékot!), amíg el nem jut a számára „tökéletes befejezésig”, és össze nem szedi az utolsó összeszedhető fotót, naplórészletet, térképdarabot, elrejtett információmorzsát, pénzérmét, csillagot, holdat és minden egyéb begyűjthető fittyfenét is (ezt hívja a gémer szakzsargon „kiplatinázás”-nak).

Mi lett volna, ha Alex másképp dönt egy-egy kulcsfontosságú szituációban? Lehet, hogy be kellett volna kukkantani a világítótorony melletti szikla mögé is? Talán ha a jobb oldali ösvényt választom a bal helyett, akkor mindenki életben maradt volna a titokzatos szigetre átmerészkedő kis csipet-csapatból? Nem mufurc vészmadárként kellett volna végigrongyolni a sztorin, hanem elérni, hogy mindegyik karakter Alex barátja legyen a végén? Az Oxenfree a sztoriközpontú kalandjátékoktól merőben szokatlan módon nem magányos puzzle-megoldókként kezeli a játékosokat, hanem igazi közösségi élménnyé emeli a sikeres vagy sikertelen rejtélymegoldást: a finálét követően ugyanis kördiagramokba rendezve tudhatjuk meg, hogyan döntöttek bizonyos húsba vágó dramaturgiai pontokon a Netflix-előfizetők, és mi melyik táborba tartozunk. Már eleve ez az aljasan okos húzás implikálja a késztetést, hogy újból nekiveselkedjünk a kalandnak – de a fekete leves csak ezután jön!

Az Oxenfree legzseniálisabb trükkje, hogy nemcsak meglebegteti a „mi lett volna, ha?”-kérdést, hanem szervesen beépíti a narratívájába az újrajátszást!

Agyeldobósan zseniális az a dramaturgiai csavar, amivel a készítők maximálisan kiaknázták a videójátékok formanyelvi eszközeit, és eközben nemcsak elmentek egészen a falig, de még egy nagy lyukat is ütöttek rajta a bontókalapácsukkal. Jómagam a '90-es évek óta nyüstölöm a számítógépes játékokat. Mégis, egy kezemen meg tudnám számolni, hány olyan címmel találkoztam ez idő alatt, ami annyira immerzív volt, mint az Oxenfree, ami úgy be tudott rántani, hogy elfelejtettem lefeküdni aludni, és rám virradt a másnap reggel.

A kiválóan megírt dialógusok, a szerethető karakterek, az izgalmas sztori, a fülbemászó zene és a sokkoló hangeffektek miatt az Oxenfree egyértelműen az utóbbi évek legstílusosabb és leghangulatosabb indie fejlesztők által készített videójátéka. A Netflix jó lóra tett, amikor  felvásárolta a Night School Studiót, és a magam részéről iszonyú kíváncsi vagyok, mi fog kisülni ebből a nászból... El is kezdtem vágni a centit, a Netflix Games ugyanis 2023-ra ígéri az újabb zsebrádiós horrormaratont a rejtelmes szigeten – jövőre érkezik az Oxenfree 2: Lost Signal!

Értékelés: 11/10

Kiknek ajánljuk? Leginkább azoknak, akik szíves örömest játszanának videójátékokkal, de a mobiltelefonos pittyputtyok nem hozzák őket lázba, a Witcher-kaliberű AAA-játékokra pedig nincs felesleges 80+ órájuk. De persze azok is bátran tegyenek egy próbát az Oxenfree-vel, akik imádják a '90-es évek rajzfilmes grafikájú kalandjátékait, élnek-halnak a misztikus rejtélyekért, és a fél karukat odaadnák egy jól megírt, emlékezetes sztoriért.