A Hitler utolsó napjait feldolgozó német filmet Traudl Jungénak, a Führer legfiatalabb titkárnőjének monológjai fogják keretbe. A történet kezdetén, a még sötét vásznat nézve arról hallunk, miként kerülhetett a huszonkét esztendős lány - a család intelmei ellenére - a nemzetiszocialisták, illetve közvetlenül a Harmadik Birodalom vezérének bűvkörébe. Különösebb magyarázat nincs, az elkerülhetetlen sorsról hallunk. A záró képeken - valószínűleg Traudl Junge 2002- ben bekövetkezett halála előtt készült a felvétel - az idős asszony arról beszél, hogy semmit sem tudott a haláltáborokról, de utólag átérzi személyes felelősségét.
A keret egyúttal kijelöli a film nézőpontját is: az alkotás meghatározó és legjobb részeiben a személyi titkárnő szemszögéből látjuk és értékeljük az eseményeket. Ez a - Egon Friedell kifejezését használva - lakájperspektíva természetesen veszélyeket is rejt magában, illetve megnehezíti a néző feladatát: nem egyszerűen Hitler végnapjait látjuk, hanem azt, miként tükröződött mindez egy fiatal lány tudatában. Tegyük hozzá, hogy Jungénak a hatvanas években papírra vetett visszaemlékezése - kellő forráskritikával - a Hitler-irodalom máig megkerülhetetlen dokumentuma, és alapjául szolgált Joachim Fest és Bernd Eichinger forgatókönyvének is. Sajnálatos, de szükségszerű, hogy a két és fél órás filmidőben a rendező, Oliver Hirschbiegel időnként nézőpontot vált: a körülzárt Berlinben felvett utcai képek, Haase és Schenk orvosok ténykedése az új Birodalmi Kancellária épülete alatt kialakított szükségkórházban, a Volkssturm vagy a Hitlerjugend tagjainak villanásnyi sorsa jelzik, hogy a bunkerben meghozott döntéseknek vagy döntésképtelenségnek milyen tragikus következményei voltak. Bármennyire dokumentáltak és hitelesek ezek az epizódok is, mégiscsak a háborús filmek konvencióit látjuk viszont, annak a vállalható alkotói kompromisszumnak a jegyében, hogy másról is tudomást szerezzünk.
A Kelet-Poroszországban tartózkodó Hitler számára 1942-ben új titkárnőt keresnek. A Berlinből hozott öt fiatal lány közül a Führer a müncheni származású Traudl Jungét kéri meg arra, hogy végezzen próbagépírást. Hitler kedves és közvetlen, mentes minden vezéri allűrtől, csak akkor válik szenvedélyessé, amikor gondolatait diktálni kezdi. Ennek viszont az lesz a következménye, hogy a megilletődött Junge kisasszony képtelen lejegyezni a szavakat. A pityergésre felfigyel Hitler, megsimogatja a lány haját, aztán újrakezdi a diktálást.
Az alaphangot és az ábrázolási módot megelőlegző nyitányt követően időben ugrunk, s Hitler 56. születésnapjától (1945. április 25.) öngyilkosságáig, majd Németország feltétel nélküli kapitulációjáig kísérjük végig elsősorban a Führer és közvetlen környezete sorsát. Fölvonul mindenki, aki szerepet játszott ebben a valós és metaforikus haláltáncban, Blondi kutyától Joseph Göbbelsig. Ez a pozitivista teljesség és forrásokon nyugvó történeti hitelesség A bukás egyik legnagyobb erénye. Mégsem dokumentumfilmet látunk, annak ellenére, hogy a rendező rendkívül puritánul bánik a képi lehetőségekkel. Olyan kiváló színészeket választott ki Oliver Hierschbiegel, akik élővé teszik a történeti figurákat, s akik között csak első az egyenlők között a Hitlert megformáló zseniális Bruno Ganz.
A bukás annyit mond el a nácizmusról, a Führerről, amennyi tárgyához tartozik. Nem válaszolhat a Hitler-jelenség legfontosabb kérdéseire, legfőképpen arra, miként léphetett a történelem színpadára. Ahhoz viszont hozzásegít ez a meglepetést keltő film, hogy a brosúrák vagy éppen a Chaplinféle Diktátor minden gondolkodást lezáró felfogásától megszabaduljunk, hogy úgy nézhessünk Hitlerre, hogy soha többé ne kelljen őt látnunk.
