A magyar néző számára némileg ismeretlen szerb rendező, Srdan Golubovic többszörösen díjnyertes filmje arról szól, lehet-e az erkölcsi rossz az erkölcsi jó szolgálója. Nem is a kérdés felvetése a meglepő vagy tanulságos - évezredes etikai alapproblémáról van szó -, hanem a válasz árnyaltságában is egyértelmű volta. A felelet hitelességét pedig a minden ízében átgondolt, jól motivált cselekményvezetés, a visszafogott, letisztult kameramozgás és a kitűnő színészi játék biztosítja.
Egy belgrádi házaspár férfi tagja, Mladen építészmérnökként végzett, most valamilyen lepusztult, privatizációra váró vasfeldolgozóban ténykedik. Felesége, Marija középiskolában tanít. Gyermekük, a tízéves Nemanja egyik reggel azt kéri, hogy ne kelljen iskolába mennie, mert fáradtnak érzi magát. Az óhaj nem tűnik megalapozottnak, inkább az állandó, éjszakába nyúló rajzolási mániának tudják be a szülők. Aztán az apát délelőtt értesítik, hogy Nemanja rosszul lett a tornaórán, s beszállították a kórházba. Az orvos súlyos szívzavart állapít meg. A betegséget Belgrádban csak tünetileg tudják kezelni, sürgősen műtétre van szükség. A professzor azt tanácsolja a szülőknek, hogy vigyék a kisfiút Berlinbe, és mielőbb operáltassák meg. A műtét ára huszonhatezer euró, de sem a biztosító, sem az állam nem nyújt támogatást hozzá. Az összeg viszont köszönő viszonyban sincs a házaspár anyagi lehetőségeivel. Megkezdődik a megalázó és reménytelen pénzvadászat. Barátok, ismerősök mondanak nemet a kérésnek, s az elutasítások kezdik mállasztani Mladen és Marija kapcsolatát is. A feleség végső elkeseredésében hirdetést ad fel, ám ezzel a kisfiút szolgáltatja ki iskolatársainak. Egy este azonban megszólal a telefon. Az apának tett ajánlat a következő: az összegért és a járulékos költségekért cserében meg kell ölni egy külkereskedelmi cég vezetőjét. Mladen az ajánlat tényleges tartalmát nem árulhatja el feleségének. Magára marad a dilemmával, s végül dönt: megteszi.
A szokványos dramaturgiai alapszituáció sokfelé ágaztathatja el a történetet. Srdan Golubovic nem a sokszor olvasott, látott változatot ismétli: a főszereplőnek valamilyen cél érdekében össze kell szednie adott időn belül egy meghatározott összeget, s eközben feltárul a világ természete, az adományozók és elutasítók jelleme. A rendező azt a valódi, felnőtteknek szánt kérdést szegezi a nézőnek, hogy mit és mennyit ér egy ember élete. Nincsenek melodramatikus, könnyű kézzel odavetett válaszok a filmben. A biztosítónak és az államnak nem ér huszonhatezer eurót a kisfiú. A barátoknak, ismerősöknek sem. Nem azért, mert érzéketlenek, hanem mert olyan terhet vennének magukra, amellyel saját életüket és további lehetőségeiket kockáztatnák. A szülők magukra veszik a terhet, és összeroppannak. Egyetlen személy akad, aki önzetlenül segítene, de ezt a lehetőséget viszont az apa a bűn elkövetésével eljátszotta.
A szerb rendező remekel annak a lélektani folyamatnak az ábrázolásában, amelyben feltárul a jó szándékkal és látszólag nemes céllal hozott rossz erkölcsi döntés személyiségromboló hatása. Szinte Arany János-i következetességgel tárja elénk, hogy a legkisebb megingás miként indítja el a rossz döntések lavináját, hogyan kerül újabb és újabb erkölcsi csapdahelyzetbe a főhős. És annak a ritka művészi felelősségnek és bölcsességnek is szemtanúi vagyunk, hogy az alkotók nem ítélkeznek. Az apát alakító Nebojsa Glogovac arcáról a film végén hullanak a könnyek, az őszinte megbánás megtörtént, de a megbocsátás és felmentés nem a többi szereplő és nem a néző hatáskörébe tartozik.
A csapdával kapcsolatos egyetlen kérdőjel nem az alkotás művészi színvonalára vonatkozik. A film támogatói között ott találjuk a magyar mozgóképes közalapítványt is.
