A Dogmáról

  • - ij - / PORT.hu

A nyolc évvel ezelőtt megfogalmazott dán "Dogma-kiáltvány", mely a játékfilmrendezőket a dokumentumfilmek egyszerűségéhez hasonló forgatási körülmények megteremtésére szólítja fel, még ma is sok port kavar. Minden egyes új Dogma-filmbemutató újabb és újabb vitára ad okot stílusának jogosultsága és értékelése kapcsán. A gyakran emlegetett tíz pontos manifesztum eredetileg elsősorban technikai körülményekre vonatkozó kinyilatkoztatásokat tartalmazott. A forgatási helyszínen felvett hanghoz, zenéhez, az ott megtalálható kellékek és kézikamera kizárólagos használatához ragaszkodott, továbbá tiltotta az idő és térbeli elidegenítést. A végterméket egy optikai utómunkák és filterek nélkül készült, 35 mm-es, színes filmben határozta meg.

A manifesztumhoz kapcsolódó nyilatkozatban az alkotók antiindividuális, avantgarde mozgalomról beszélnek. Elhatárolódnak a zsánerfilmek "előre megjósolható", "agyon kozmetikázott", "meddő" történeteitől, melyek "a pátosz és a szeretet illúzióját sugallják", de elutasítják az öncélúan eredetieskedő művészkedést is, egyfajta anti-esztétikus stílust dicsőítve. Véleményük szerint a filmrendezők legfőbb feladata, hogy bensőséges pillanatokat mutassanak meg az emberek között, nem pedig hogy befolyásolják azokat. Mindannyiuk közös célja azonban a hollywoodi filmektől besokalt közönség visszacsalogatása a mozikba. Dániában ez sikerült, az első három Dogma-filmet közel egy millió (ez Dánia lakosságának egy ötöde) néző látta. Sikerükhöz hozzájárult az is, hogy többnyire népszerű dán színészeket szerepeltettek.

Az első két Dogma-filmet - melyek ezidáig a legjelentősebbeknek is tekinthetők - a kiáltvány megfogalmazói, Thomas Vinterberg és Lars von Trier jegyzik ("Születésnap", "Idióták"). A "tisztasági fogadalom" azonban sosem volt teljes körűen betartható, vagy több filmen át kivitelezhető egy rendező számára sem. Annak szélsőséges megfogalmazása mögött eredetileg is önirónikus messiástudat bújkál. 2000-re már Lars von Trier is túllépett a saját maga által felállított határokon, a "Táncos a sötétben" egyszerre használja fel és veti el a szabályokat.

Napjainkra egyre több Dogma-film evickél a hajdani forradalmi hév megszelídült hullámain. Az utóbbi évek hozzánk eljutó Dogma-filmjei ("Mifune utolsó dala", "Hogy szeretsz", "Olasz nyelv kezdőknek") - bár nagyvonalakban megtartják a formai követelményeket, s változatlan a pszicho-drámához való vonzalmuk is -, nem tagadhatják könnyed műfajfilmekhez való közeledésüket. Némelyiket inkább dokumentumfilmet imitáló melodrámának nevezhetnénk a provokatív elődökhöz képest, hiszen távol áll tőlük azok radikális közvetlensége, spontaneitása és anarchista hangneme.

Igen sokféle vélemény létezik a Dogma mozgalomról. Érdemes ezek közül néhányat sorra venni, hiszen rávilágítanak annak jelentőségére és ellentmondásaira is. Van, aki az egyetlen ma is egységes filmes irányzatot méltatja benne, melyre hosszú idő óta nem volt példa a filmművészetben. Mellette voksol az is, aki egy régóta időszerű tisztulási folyamat megindulását látja benne vagy egy zseni (Lars von Trier) termékenyítő hatásának tulajdonítja. De bőven akad, aki blöffnek, spanyolviasznak titulálja a neorealizmusra, az újhullámra vagy a Budapesti Iskola dokumentarista játékfilmjeire hivatkozva, sőt, van, aki szerint a pornófilmesek már rég feltalálták a Dogmát. Némelyek szerint pedig egyszerűen jól jövedelmező üzleti fogásról, divatossá vált márkanévről van szó, mely hasonló stílusú, de igen változó színvonalú művekre is rákerül. Akad olyan is, aki elhalóban lévő kezdeményezésnek látja, mert a technikai háttérre korlátozódó tíz parancsolat önmagában kevésnek bizonyult ahhoz, hogy az irányzat filozófiai hátterét is megteremtse. De legjobban talán mégis azok járnak, akik elvárások nélkül, az előbbiekről mit se tudva beülnek egy mozira, s ott meglepően egyszerű, tökéletlen, mégis szerethető filmmel találkoznak. Nemrég a Koppenhágai Nemzetközi Filmfesztiválon útjára bocsátották a Dogma-kiáltvány dokumentumfilmes változatát is. Szemléletük hasonló a játékfilmesekéhez, egyik meggyőző mondatuk így hangzik: "A világ, amit keresünk, nem fér bele egy történetbe és nem belátható csupán egy nézőpontból."