A regény egyszerre olvastatja magát regényként és novellafüzérként: a generációs regény keretei minduntalan elgörbülnek, a lineáris regényidőnek azonban csak szeleteit látjuk felvillanni a szövegtérben. - Virágh András recenziója Háy János Napra jutni című regényéről.
„Apa csak az lehet, aki egyszer megválik fegyvereitől és hagyja a fiát a napra jutni” – a regény már az első oldalak egyikén lehetséges magyarázatot csatol a címhez, igaz, ez a megjegyzés finoman szemet huny egy másik forgatókönyv felett, amelyben a fiúk leszámolnak apjukkal. Itt ez a vészjóslóbb verzió csak a hozott mintákkal való szakításban mutatkozhat meg, bár felvillan ennek lehetetlensége is.
A Napra jutni egyszerre olvastatja magát regényként és novellafüzérként: a generációs regény keretei minduntalan elgörbülnek, a lineáris regényidőnek azonban csak szeleteit látjuk felvillanni a szövegtérben. Miközben a jelenkori tapasztalaton átszűrt múlt, a gyermeki logika szerint strukturálódó (felnőtt) beszéd, illetve a gyermeki nyelven megszólaló felnőtt hang polifóniájából következően a szöveg folyton meghaladja a könnyed történetmesélés feladatát. A regényt (ennek is középső, Az apa fia címet viselő egységét) alkotó „miniatűrök” egy korai életszakasz sorsfordító vagy traumatikus epizódjainak állítanak emléket, miközben egyre hangsúlyosabbá válik a falu mitikus ideje és a külső („modern”, „urbánus”, „nyugati”) világ közötti nyomasztó különbség. Erre azonban nem reflektál élesen a szöveg, ehelyett a rácsodálkozás tapasztalatát ismételteti. Így a világ megismerésének (naivitásra rájátszó) aspektusa kerekedik felül; az olvasó rövid időn belül egy ismeretlen ismerősbe, önnön alakmásába ütközhet.
A szöveget a főszereplő gyerek tudata kontrollálja, sűríti; a külső történéseket meghatározó politikai-történelmi kontextus berajzolásához az olvasói tájékozottság szükséges. A stoplis cipő, a televízió, a farmernadrág, az autó, de a hasznavehetetlen orosz kombájnokat leváltó német munkagépek a maguk egyediségében, a gyermeki tudat értelmezetlen tárgyaiként sorakoznak fel, sugallnak valami megmagyarázhatatlant. Az államszocializmus ikonográfiáját ismerő olvasó feltehetőleg erősen kódolja majd Háy prózáját.
A gyerek történetei kellenek ahhoz, hogy a Napra jutni egyáltalán megtörténhessen. Az utolsó etapban (Családállítás) ugyanis a négy közeli családtag, a szülők, illetve az anyai nagyszülők a regényidőt saját élettörténetükbe hajtogatják, ám ez a megnyugtató („kontextualizáló”) zárlat mégsem képes valódi befejezésként hatni – a gyerek exodusán túl nincsenek, megszünnek a történetek. Ugyanakkor elmondható: a narráció izgágasága felel a szöveg dinamikájáért, ennek ellenére a gyerekről sem kapunk tiszta képet. Az elbeszélés hanglejtése szenvtelen, vagy legalábbis ennek illúziójával játszik. Főként az első, felvezető részben észlelhető személyes tónus, amikor egy Apa fiával szemben, saját váratlan, „ügyetlen türannoszi” szerepét énekli meg. Ennek ellenpontjait mutatják a családtagok (az Ősök) beszámolói, amelyek néhol egy néprajzi gyűjtés adatközlőinek regiszterein szólnak.
A Napra jutni szélvészgyorsan megszeretteti magát olvasójával. A rövid fejezetek egy kimeríthetetlennek tűnő készlet – értsük ezalatt az írói eszköztárat vagy akár az élettörténetet – variánsai, miközben az apró mozzanatokra koncentrálnak, nagy utakat járnak végig. Az iskolai élmények, a beilleszkedés, a családi hétköznapok, a rokonlátogatások, az utazás, a szerelem – ismert epizódok buknak föl és kiszámíthatatlan csavarmozgás kavarja fel körülöttük a vizet. Az áthajlások, alig kivehető ismétlések ritmust kínálnak, a szintaxis pedig az élőbeszédszerűséget fokozza. Miközben vissza-visszaköszönnek a szerző élettörténetéből és munkásságából (újból) felcsipegethető morzsák, ezeket is elsodorja a lendület. Kár, hogy ennek a regénynek is vége szakad egyszer.
