Sötét hangulat, rengeteg vér és metsző fekete humor – ez csakis skandináv film lehet! Nevetni, miközben egy vérkomoly bosszúhadjáratot nézünk – a norvég rendező Hans Petter Moland ismét megmutatta hogyan kell effektíven összerakni a bűnügyi film és a vígjáték elemeit. Az eltűnés sorrendjében brutális és humoros gengszterfilm paródia Stellan Skarsgårddal a főszerepben.

A fehér borotvahabon végig hasít a penge; a fehér hótakarót az útról egy hatalmas lapát tolja el. Nils (Stellan Skarsgård) a borotválkozással saját kitüntetésére készülődik; a város díszpolgárává nevezik ki mint a norvég hegyi utak rendíthetetlen takarítóját. A családi idill azonban nem tart sokáig, Nils és büszke felesége hírt kap arról, hogy 25 éves fiuk drogtúladagolásban meghalt. A tragédiát a szülők nem tudják feldolgozni, az anya önmagát vádolja, az apa azonban képtelen elfogadni a vádat, hogy a fia önpusztító junkie lett volna. Már éppen véget vetne saját életének, mikor megtudja, hogy a fia valójában gyilkosság áldozata lett. Ekkor Nils Dickman mintapolgárból könyörtelen gyilkoló-géppé alakul, és egyenként levadássza a fia halálával kapcsolatban álló gengsztereket. Mivel a gengszterfőnöknek fogalma sincs, hogy a helyi hókotrómunkás tizedeli az embereit, az „eltűnéseket” az eddig csendes együttműködésben dolgozó szerb maffiának tulajdonítja. Nilsnek köszönhetően kitör a gengszterháború.

Minden egyes hulla után a képernyő feketére változik, és egy felirat jelenik meg az elhunyt nevével és vallási hovatartozásának megfelelő szimbólummal – többségükben katolikus és ortodox keresztek, de azért felbukkan egy zsidó és ateista szimbólum is. Nils ex-gengszter testvérének (Peter Andersson) segítségével egyre közelebb kerül végső célpontjához, a Grófhoz (Pål Sverre Hagen). Ahogy nő a hullák száma, úgy vált egyre többször feketére a képernyő, míg a végső gépfegyveres maffia leszámolásnál már alig férnek rá a nevek.

Ennyi fehér hóra fröcskölő piros vért utoljára csak a Fargóban láttunk, de a naturalisztikusan ábrázolt brutalitás és a metsző fekete humor ennyire jól működő elegyítéséről eszünkbe juthat még az Erőszakik, vagy A hét pszichopata és a Si-cu is. Már a film legelején, a család tragédiájába rögtön bekúszik a fekete humor – fiuk holttestét hosszú nyikorgó pumpálással emeli fel a nővér (majd ugyanez a jelenet megismétlődik a szerb maffia családtag halálánál). A családi drámaként induló film az események felgyorsulásával egyre inkább gengszterfilm paródiába csap át.

„Miért van az összes gengszternek ilyen hülye neve?” – kérdezi Nick. A gengszterfilm-paródia nem csak az önreflexiós gegeknek enged teret (a japán karaktert például „Kínai”-nak hívják, és sushi futárnak nézik), de a zseniálisan megírt dialógoknak hála (a forgatókönyv Kim Fupz Aakeson érdeme) a film még szélesebb társadalmi kérdésekre is rávilágít. Ahogy a Ponyvaregény felejthetetlen dialógjában Vincent és Jules a Le Big Macről elmélkedtek, itt a tarantinós hangulatot megidéző párbeszédekben a szereplők a skandináv jóléti államot figurázzák ki („Napfény vagy jólét, pajtás”); a szerb maffiatagok például azon ámuldoznak, hogy a norvég börtönökben még a bentlakók fogát is ingyen rendbehozzák.

A hó eltakarításával (az egyébként svéd) Nils kiérdemli a (norvég) társadalom megbecsülését, de ez a foglalkozás a film vizualitásának is nagyon jól áll. A hófödte norvég hegycsúcsok visszatükröződnek Nils hókotrójának ablaküvegén. A havas táj szépségét Philip Øgaard operatőr számtalan ponton kiaknázza: a nagy pelyhekben hulló hó megható hátteret biztosít a temetéshez, a fehér felületen jól néz ki a folyton odafröccsenő piros vér, sőt nehéz benne húzni a gurulós bőröndöt, így még poénforrásnak is megteszi. A szobabelsők pedig legalább annyira látványosak, mint a külső felvételek. Jørgen Stangebye Larsen designjában minden egyes berendezett szoba vizuálisan is érzékelteti a benne élő karaktert. A legdivatosabb öltönyökbe járó, bio zöldségmixeket szürcsölő gengsztervezér ultramodern lakását például furcsa kézszobrok díszítik, míg Nils egyszerű fakunyhóban él.

Stellan Skarsgård a tőle megszokott zseniális alakítást nyújtja. Karaktere egy kicsit emlékeztet a Hajszál híján úriember Ulrikjára. „Egy apa bosszulja meg a fiát!” – mondja teljes komolysággal; ő egyszerűen teszi, amit tennie kell, legyen az hóeltakarítás vagy bosszúhadjárat. (Az eltűnés sorrendjében Skarsgard és Hans Petter Moland rendező negyedik közös munkája a Zero Kelvin, az Aberdeen és a már említett Hajszál híján úriember után.) A főhős mellett az antihősök karakterei is eredetiek. A mindig élre vasalt, hipster-vegán Gróf már majdnem karikatúraszerű figura. Moland itt egyetlen szereplőben egyesíti az egész filmre érvényes módszert. A Gróf amatőr loserként humoros karakter – ex-feleségével a gyerektartási viták miatt folyamatosan nevetségessé válik – ugyanakkor egy hidegvérű pszichopata, aki bármikor lepuffant bárkit. A szerb maffiavezér (a svájci Bruno Ganz alakításában) tökéletes ellentéte: régimódi, Keresztapás maffiavezér, akit mindenki Papának szólít, és közel kell hozzá hajolni, ha beszél. A film végén van egy zseniális közös jelenete Skarsgårddal, így az utolsó poénnal már biztosan megnyeri magának a film a nézőt.