Múlt héten A Zónában (színes mexikói) futottunk bele a hétköznapi fasizmus vadhajtásaiba, de hogy senki ne mondhassa, hogy csak a földrajzi távolság teszi, íme itt a német példa. Egy friss, ropogós tantörténet a húszforintos kérdésről: kedves gyerekek, ki merné azt közületek állítani, hogy megfelelő vezényszóra nem bújik-e elő a kivirultan menetelő nagy- vagy dédapa rendreutasított szelleme? Hogy mondod, Pistike (Stefan), hogy ez ismét a régi nóta, hogy lejöhetnénk már az unásig kitárgyalt nácikról? Hogy itt és most, az internetbe bekötött huszonegyedik században, s különösen ilyen jól nevelt fiatalemberek körében nem dívik a csordaszellem? A Hullám a tantermi kísérletek szép példája, melyet előszeretettel idéz fel hol filmen, hol könyvalakban a bestsellerkultúra. Lám, hát mégis igaz a szakállás vicc: azaz minálunk nincsen antiszemitizmus (anti-akármilyenizmus), de igény az volna rá. Filmünk egy ilyen, hosszan elnyújtott "lám" (lááám) és egy szépen kitartott "íme" (íííme) keveréke, ahol az alkotói tisztesség és a mondanivaló fontossága, ez a két nagydarab agresszor jól ellátja a baját annak a furcsa járású és amúgy is beszédhibás mitugrásznak, aki mindig kuncog, amikor a film oktató jellegéről tartanak konferenciát. Az ilyen megérdemli a sorsát, de azt azért mégsem lehet egy karlendítéssel elintézni, hogy miért e rengeteg felirat. Nem is a kép alján van belőlük túl sok, hanem a fiatalok homlokán: mert valamennyin ott virít már a kezdetektől, hogy a vesztesek vagy a nyertesek közt végzik-e Wenger tanár úr pedagógiai Frankenstein-kísérletét.
