Ugyan előző filmje páratlan zsenialitásával nem vetekedhet, az izraeli animációs mágus legújabb opusza így is figyelemreméltó darab.
A Libanoni keringő Anilouge-os vetítését hajdanán mindennél jobban vártam. Megérte. De még mennyire! A háborús borzalmakat rotoszkóp-animációs köntösbe öltöztető mestermű akkor nálam az év filmje lett, így Folman régóta formálódó második projektjét kiemelt figyelemmel követtem. A rendező Stanisław Lem vizionárius irományát vette alapul, és ezzel egyben újra élőszereplős közegbe merészkedett. Főszereplője Robin Wright, aki ezúttal magát alakítja: egy idősödő, szebb napokat látott színésznőt, akit a fiatalsági lázban égő Álomgyár már rég parkolópályára helyezett. Folman filmje első felében metsző Hollywood-kritikát fogalmaz meg (élen Danny Huston csúszómászó producerével és Harvey Keitel manipulatív ügynökével), és alaposan beolvas az effekt- és profitorientált gigagépezetnek. Wrightnak ugyanis egyetlen választása van, ha még valaha filmes munkához akar jutni: szőröstül-bőröstül, alakításának és személyiségének minden apróságával együtt beszkennelik (vö. motion és performance capture), és „főszereplésével” onnantól komputer gyártja majd a várhatóan gyatrábbnál gyatrább, de annál kiszámíthatóbb és emiatt sikeres filmeket. Az elfelejtett színésznő pedig örökké fiatalnak őrizheti meg imidzsét, míg ő maga hátradőlhet és élvezheti a nyugdíjas éveit.
Wright csodálatos, elsőosztályú színésznő, lubickol a szerepben, jutalomjáték ez számára, ahogy a Huston-Keitel duó is elemében van. Viszont a Libanoni keringő alkotójától nem erre számítottam. Pontosabban: nem gondoltam volna, hogy ennyit fogunk élőszereplős közegben vesztegelni. Tűkön ülve vártam, hogy végre elszabaduljon Folman boszorkányos képzelőereje, és emiatt kissé hosszúnak éreztem az animált extravaganzáig tartó felvezetést. Ám mikor Wright végre ellátogat a címben is említett kongresszusra, ember legyen a talpán, aki képes lesz az arcán tartani az állát. Folman most nem a valóságot hívebben visszaadó rotoszkópikus eljárás mellett döntött, szertelen vizuális tobzódása egyszerre merít a Sárga tengeralattjáró LSD-tripjéből és a Max Fleischer-életműből, melynek a Betty Boop-rajzfilmek, no és Popeye kalandjai képezik a sarokköveit. A futurológiai kongresszus a műnemváltástól kezdve lukulluszi habzsidőzsi a retináknak, és önreflexív utaláshalmaz az arra avatott szemeknek. (Tom Cruise animált cameója egészen parádés!) Folman bámulatos, csak szuperlatívuszokat érdemlő disztópiát teremt, ráadásul a hamis, minden igazságot és defektust elfedő illúzióval lesújtó véleményt fogalmaz meg korunk tömegkultúrájáról és szórakoztatóiparáról. Az illúzió maga a drog.
És mikor véget ér a trip? Mi van az animáció-bódulat után?
Nos, rég taglózott le ennyire a kijózanodás katarzisa.
