Hogy lesz két csajozós, jókedvű palesztin autószerelő fiúból egyik napról a másikra öngyilkos terrorista? Ez az, amiről Hany Abu-Assad filmjének szólnia kellene, de a film olyan steril, mint egy köztévés híradó.
Bármennyire is jól hangzik, hogy itt egy palesztin film a palesztin öngyilkos merénylőkről, a Mennyország mosthoz nem sokat tesz hozzá az, hogy palesztin rendező készítette.
Pedig lehetne ettől hitelesebb, mélyebb vagy érthetőbb is. Azonban ezt a filmet bárki megcsinálhatta volna, aki tud mértéket tartani, nem részrehajló és nem akarna ebből a témából hazafias musicalt varázsolni.
Félreértés ne essék, már az is elég, hogy nem propagandafilmről van szó, kevés olyan rendező van, aki érintettsége okán ilyen hidegfejű filmet képes csinálni. Hany Abu-Assadnak szerencsére sikerült, ezért jó film a Mennyország most, de sajnos minden benne rejlő lehetőség ellenére valami hibádzik.
A történet szépen leköveti, hogy lesz az egyszerű autószerelőkből címlapfiú Izraelben, és az áldozatok számától függően rövidhír mondjuk nálunk.
Kaled (Ali Suliman) és Szaid (Kais Nashef) gyerekkori barátok, az utolsó napig mindkettőjüknek van állása, a családjuk konszolidált, szeretik a nőket és az életet, de utálják a zsidókat, akik elvették apáik földjét.
Egyik este a muzulmán közösségben egyenként közlik velük, hogy úgy döntöttek, rájuk bízzák azt a megtiszteltetést, hogy másnap életüket adhatják a palesztin szabadságért. Szaid, a vidámabb, kimértebb fiú arcán azonban sem öröm, sem félelem, sem idegesség nem látszik a "jó hírtől".
Szaid barátja, Kaled - aki már korábban is nagy hangon is emlegette, hogy az izraeliek állati sorba kényszerítették népét, és hogy aki nem áll ellen, az gyáva és gyenge - a merényletet megelőzően videóra rögzített vallomásában hevülten olvassa fel géppisztollyal a kezében, hogy már ?csak a testünk maradt, amivel harcolhatunk?, és látszik, komolyan gondolja.
A paradicsom ígérete
A két fiút nem engedik egyedül haza, nehogy fecsegjenek. Az utolsó estéjüket a családjukkal egy közösségi ember felügyeli. Utasításokat kapnak arról, hogy ne nézzék a másik öngyilkos akcióját, mert beijedhetnek, és újra meg újra felidézik nekik, hogy ez az egyetlen út, ami egy öntudatos palesztin előtt állhat. /Innentől csak az olvassa, aki már látta a filmet vagy nem is akarja megnézni./
Aztán jön a rituálé, levágják a hajukat és a szakállukat, öltönyt kapnak, hogy úgy nézzenek ki, mint a zsidók, a fehér, vasalt ing alá pedig egy, csak a megbízóik által hatástalanítható bombaköteget. A határra viszik őket, átvágják a kerítést, azonban az akciót egy járőrautó megzavarja. Kaled visszatalál az autóhoz, amiben a felbújtóik ülnek, Szaid azonban eltéved és csak sokára találja meg barátját, és a megbízókat.
A bombával a testén történt valami Szaiddal, mert bár korábban úgy látszott, hogy ő a kevésbé tökös legény, a megismételt akciónál, amikor látja, hogy Kaled meggondolta magát, hív neki egy autót és elküldi, ő pedig felül egy izraeli buszra, hogy öljön.
A gyávaság halála
A Mennyország most olyan kimért, mint egy hírügynökségi tudósítás, nem mutatja meg, hogy mit érez Kaled és Szaid, amikor megtudja, hogy holnap meg kell halnia, nem beszél arról, hogy a kiválasztottak a tiltás ellenére miért nem szólnak a szüleiknek, és búcsúznak el tőlük.
Nem esik szó arról, hogy a fanatikus szervezetek mivel hálózzák be ezeket a huszonéves életvidám fiatalokat azon kívül, hogy biztosítják őket arról, hogy az iszlám mennyországba kerülnek. Sem pedig arról, hogy mitől válik a film végére a gyengébből mártír, az elhivatottból pedig békegalamb.
De ami az érzelmi szál elhanyagolásánál is dühítőbb az az, hogy Abu-Assad filmje gyáva. Egy ilyen bevállalós témájú filmben ne szerénykedjenek, mutassák meg, ahogy Szaid meghúzza az inge alól kilógó madzagot, ahogy teste a buszon utazók testével együtt szétrobban és szénné ég, ahogy az iskolába menő kisgyerekek a mentősökkel együtt zokogógörcsöt kapnak a látványtól, ahogy a rabbik átkozódnak, ahogy Szaid anyja másnap rádöbben, hogy az ő fia tette, ahogy, ahogy.
És nem azért, mert nem láttunk még ilyet eleget a Breaking News feliratok mellett, hanem azért, mert ez a történet nem ott ér véget, hogy a merénylő felszáll a buszra és főleg nem úgy ér véget, hogy a kamera szépen ráközelít a szembogarára.
