Két dolog nem változott: még mindig sok szexre van szükség, és még mindig a férfiak teszik tönkre a nők életét. Plusz az sem változott, hogy a Szex és New York-film valójában egy 148 percre vágott tévésorozat néhány jó poénnal, amiben már menő szinglik sincsenek. Visszatért a Szex és New York: feleslegesen.

Teljesen érthetetlen, hogy miért szeretem a Szex és New Yorkot, amikor általában a férfiak pöcsméretén, a lomhadó libidóján röhögnek, miközben az egész nem más, mint négy csaj picsogása a szerelemről, az álomférfiról, ruhákról, cipőkről és mellnagyobbításról, vagyis mindenről. Ha szeretted hat évadon keresztül, akkor biztos leköt 2 és fél órán keresztül a történés, hiszen emlékszel minden apró utalásra, tudod, hogy Big egy rohadék, a csajok meg félelmetes fémhangon sipítoznak és a botoxkezelést fontosabbnak tartják, mint az esküvőt.

Harmincperces részekben tökéletesen fogyasztható vicces és drámai sorozat volt a Szex és New York a négy nő életéről, míg két és fél órában elég vontatott. A sajtóvetítésen felcserélték a tekercseket, így előbb volt kutyája Samanthának és sötét, festett haja Carrienek, mint kellett volna, de érdekes módon egyáltalán nem zavarta össze a filmet, ami a bonyolultnak alig nevezhető elbeszélésről elég sokat elárul. A történet három évig, vagyis a sorozat befejezése óta eltelt idejéig kavargó fonalát ott vesszük fel, ahol mindenkinek a legjobb a film szempontjából: mind a 4 nő olyan életet él, amiben látszólag boldog, de a tévésorzatból elég nehéz megmagyarázni. Samantha a rákból kigyógyulva 5 éve együtt van a hollywoodi színésszel, bár egyre kevesebbet dugnak, ami baj, Mirandáék egyáltalán nem dugnak, ami nem baj, csak a férjének, de az kit érdekel, míg Charlotte-nak a látszólagos meddőség után még egy baba is becsúszik. Szóval azért mindenkinek jut valami egyéni dráma, bár itt a férfiakat annyira leegyszerűsítették, ahogy a nőket szokták fordított esetben.

A sorozathoz képest nem változott semmi, még azt sem mondanám, hogy a főszereplő lányok megöregedtek volna, most is simán bevállalják az ilyen korban azért már rizikós meztelenkedéseket, a ráncokat. A forgatókönyvírók annyira a sorozathosszúságban éltek, a rendező, Michael Patrick King különösen, hogy szinte mindegyik szereplőnő kapott egy exkluzívan csak róla szóló 30 percet, ez így korrekt, ha már összeálltak. De unalmas, ennyit képtelenség végigülni, egyszerűen elveszik a történet a rengeteg étterem és ruhapróba között, mintha egy évadot belesűrítettek volna a 148 percbe, aminek a központi szála Carrie esküvője Biggel.

A díszszingli Sarah Jessica Parkernek, aki első ránézésre inkább érdekes (különleges?), mint szép, de mindenképpen talpraesett, és semmiképpen sem lóarcú, nem sikerült a mozikarrier, mivel úgy járt, mint Kulka János Magenheim dokiként, egyszerűen elképzelhetetlen más szerepben. Más szemszögből pedig nagyon kitalálta Carrie karakterét, akinek személyiségét kicsit megfaragták a forgatókönyvírók hegyes ceruzáikkal és baltáikkal, vagy az elmúlt három évben valahol elveszítették a nagy őt kujtató menő szinglit, aki egy 25 millió dolláros penthouseba költözne Biggel, teljesen feladva korábbi énjét. Három évre levettük vigyázó tekintetünket a sorozatról, és rögtön ilyenek történnek, de sejteni, hogy mindez csak a karakterfejlődés és a drámai fordulatok miatt fontos. Csak a lényeg veszett el, valamint a tanulság is megvan, minden szinglinek vége egyszer: a szingli lét lényege, hogy fel akarja ezt az ember számolni a párkereséssel.

A filmben ez a luxus iránti folyamatos vágyódás a legfurcsább, mert a hat évad alatt azt tanulta meg a néző, hogy fontosak a márkák, de enélkül is valahogy elvegetálunk, míg a filmben már nem. Itt a mindennapi élethez (plusz boldogsághoz) nélkülözhetetlen egy csomó minden: a penthouse-t írtuk, az asszisztensének ajándékozott Louis Vuitton-táska 5400 dollár, a Love feliratú arany kulcstartó 6400, a New York-i könyvtárt kibérelni esküvőre 30 ezer dollár (375 főre számolva), a Vivienne Westwood készítette esküvői ruha 22 760 dollár, a kis Dior-kosztüm felsője 3785, a szoknyája 2215 dollár. Összesen: 25070560 dollár, ami forintban: ezt nem is áruljuk el, olyan sok.

Darren Star 50 ezer dollárért megvásárolta a jogokat a Sex and the City szerzőjétől, Candace Bushnelltől, majd elkészítette a sorozatot, ami 1998-tól hat évadon keresztül ment, és nem keveset tett a társadalomban uralkodó nőkép megváltozásáért: több millió magányos ember képes volt újraértelmezni saját életét, mert mennyivel menőbb szinglinek lenni, mint magányos, karrierista nőnek. Ez persze így egy szemét kijelentés, az igazság, hogy a Szex és New York felrúgta azokat a hagyományos sztereotípiákat, amelyek a nőket csak és kizárólag a konyhában, a férjüket várva mutatja. A sorozatnak sikerült hazavágnia nimbuszát ezzel a filmmel, bár a mozikban jól teljesít és biztos rengetegen veszik dvdn a tévésorozatot is. Tanulság mindig van, most az, hogy sikersorozatot ne dolgozzzunk át filmre.