Már abban van valami eredendő báj, ahogy Woody Allen az öregedő manóképével, eleven gombszemeivel előadja magát, mint becsületes kétkezi rablót, legfeljebb nyolcvanas IQ-val. Mégsem mindennapi mulatság látni, hogy a filmek során tökélyre vitt neurotikus manhattani értelmiségi túlpörgetett lelki (és persze szexuális) nyavalyái után most milyen odaadóan tud vágyódni egy minden komplikáció nélküli húsgombócvacsorára, aranyozott hárfától és műszőrme-állatoktól mentesített családi fészekre, egyszerű házastársi együttlétre. Akiből filmről filmre gejzírként törtek elő a szavak, most abból csiholja ki a humor fényes szikráit, hogy elmakogni is alig tudja élete legmerészebb pénzszerzési tervét, majd mikor beüt a gazdagság (persze egészen másképp), akkor a lelkén ülő bánatot.
Sok ostoba figurát mozgat W. A. ebben a filmjében, de mind között az egyik legostobábbat saját magára húzta. A sallangmentes, helyrehozhatatlan butaságnak ilyen káprázatos tenyészetét, mint ebben a filmben, emberemlékezet óta nem láttunk és pláne úgy nem, mint a komikum legtisztább forrását. Allen, mint a börtönviselt pancser bűnöző meg a nem kevésbé pancser barátai, akikkel nekiáll alagutat ásni egy kibérelt bolt pincéjéből a szomszédos bank trezorjaihoz, a sztriptíztáncosnőből lett felesége, aki a bérelt boltból a süteményeivel milliókat hozó sütiárusláncot épít ki, ráadásként pedig az élemedett korú unokahúg, aki éppen a rendíthetetlen ostobaságával fordítja szerencsésre a dolgok menetét - Woody Allen komikus karakterteremtő zsenijének igazi gyöngyszemei.
De nem a jóravaló, együgyű ostobaságon csattan a humor ostora, természetesen. Woody Allen a film első részében csak eljátszik ezzel az emberi alapadottsággal, amivel kizárólag szeretnivaló hőseit ajándékozza meg. Az ásás által elkövetett bankrablás előkészítése, a sütibolt megnyitása és felvirágzása könnyed, bohózatba hajló komédia, sok jó poénnal és olyan helyzetekkel, mintha Woody Allen játékosan Chaplin ellőtt tisztelegne. A történet váratlan fordulata, a bankrablás helyett a sütiboltból származó milliók nem csak a szereplők életét, hanem a film hangját is megváltoztatják. A csetlő-botló kisemberek egy csapásra a procc, nagyképű és érdekhajhász felső társaságban találják magukat. Innen a komédiába irónia vegyül, és szarkasztikus gúny. Ez utóbbi a "született gazdagok" üresfejű hólyagjainak szól (egyiküket Hugh Grant játssza látványosan) a szeretetteli irónia az eredendően balfácán hősöknek. A film második részében Woody Allen előzékenyen átengedi a főszólamot a feleségnek, aki Tracy Ullman lendületes játékában a felkapaszkodottak minden hibáját elköveti, amit az úgymond jobb körökbe illeszkedés címén a méregdrága giccsparádé és ízléstelenség tárgykörében el lehet követni.
Sziporkázása mellett W. A. megelégszik azzal, hogy időlegesen elhagyott férjként búsongjon és sajnálja önmagát, felidézve bennünk a régi szép időket, amikor a szerelmei iránti vágy gyötörte olyan keservesen, mint most egy meghitt tál spagetti gondolata, apró húsgombóckákkal.
