Gárdos Péter új alkotása az idei filmes megmérettetés kevés számú emlékezetes műve közé tartozik, s méltán nyerte el a seregszemle évek óta legfontosabbnak tartott elismerését, a külföldi kritikusok Gene Moskowitz-díját, s kapta még a rendezésért és - Csányi Sándor révén - a legjobb férfi mellékszereplésért járó díjat is.
A rendező fél évtizedes hallgatás után tért vissza a film világába. Távolléte hosszabbnak tűnt, mert az általa képviselt mozieszmény, a professzionális kommersz szinte kiveszett a hazai kínálatból. Mielőtt a minősítés a fogalmakat tisztátalanul használó hazai közegben rosszindulatúnak vagy lesajnálónak tűnne, gyorsan tegyük hozzá, hogy a gárdosi mozgóképes ideál - a törekvés eddigi legszebb, emblematikus megvalósulása az Uramisten - alapvető és a nézőt is érintő emberi problémáról szól, s ez magas mesterségbeli szinten, igényes színészvezetéssel kerül vászonra. Ez a filmtípus feloldja a művész- és a populáris film közti vélt vagy valós ellentétet, mindig tudja saját határait, s itthon és külföldön egyaránt kedvező fogadtatásra számíthat. Az újbóli bemutatkozást nem csak a hiány miatt kísérte fokozott várakozás. Az ideológiai táborokban gondolkodó hazai művészeti élet képviselői számára meglepetésnek hatott, hogy az urbánusnak elkönyvelt (hol vannak a népiek?) Gárdos Péter a tanyasi világról forgatott filmet.
A porcelánbaba alapjául Lázár Ervin Csillagmajor című novelláskötetének három darabja szolgált. A bajnok a XX. század harmincas éveiben, A porcelánbaba az ötvenes években, A keserűfű a svábok kitelepítésének idején játszódik. A történetekből a rendező írta a forgatókönyvet. Az összekötő kapocs a közös helyszín, a dunántúli magyar tanyavilág és az azonos szereplők. A dramaturgiai kiindulópont mindhárom esetben ugyanaz: a természeti világba, az esendőségükben is saját törvényeik szerint élő tanyasi emberek közegébe betör a külvilág. A mindenkori hatalom próbatétel elé állítja a szereplőket, akik aztán az erőszak vagy saját gyengeségük miatt elbuknak, ám a pusztulás vagy a halál mindig magában hordozza a megújulás és feltámadás lehetőségét.
Gárdos Péter balladás hangvételű filmet készített, Máthé Tibor kamerája időtleníti a történeteket, csak néhány rekvizitum utal az adott korra. Egy tanyasi suhanc a falusi-kisvárosi iskolában megtapasztalja az atletizálás örömét. A maga eszkábálta sportszerekkel gyakorol otthon az udvaron is, átszellemült arccal élvezi a lehetőségek meghaladásának esélyét. A váratlanul felbukkanó katonák véget vetnek a felemelkedés és önmeghaladás illúziójának. Lelövik a fiút, akit aztán az anyai-nagyanyai szeretet visszahoz az élők közé. A második történetben a Központból, fekete Csajkán érkezik a férfi, aki megígéri, hogy a hatalom mindenhatósága jegyében másnap délután háromkor feltámasztja a halottakat. A tanyasiak kihantolnak három holttestet, köztük a porcelánbaba szépségű hatéves kislány tetemét is. A szívszorító eseménysor a legsúlyosabb bűn, a metafizikai megcsalatás parabolája. A zárójelenetek az Ovidius által is feldolgozott Philemon és Baucis-mítoszt helyezik a - mindenkori - kitelepítések idejére, emléket állítva az árulásnak, de legfőképpen a hűségnek, a nagylelkűségnek és a szolidaritásnak.
Ami A porcelánbabát megkülönbözteti az elmúlt évek magyar filmjeitől, az a kivételes és őszintén vállalt érzelmi telítettség. Nem mesterséges érzelmeket látunk és élünk át, hanem a lehetséges közös emberi sors váltja ki a nézőből (és a szereplőkből) a megindultságot. Két profi színészen kívül csak amatőrök játszanak, többnyire tanyasi-falusi emberek. Az ilyen szereposztásnak több a hátulütője, mint a hozadéka. Most sikerrel járt Gárdos, s ez nem csupán rendezői érdem...
Minden elismerés mellett is említsük meg, hogy - bár mindent megtesznek az alkotók a mű egységéért - azért mégis három rövidfilmet látunk, s A porcelánbaba igazi élettere a televízióban lesz.
