Abban a szép, új világban már régóta nyilvánvaló, hogy ez a szép, új világ leegyszerűsítve nem más, mint egy verseny. Egy egyszerű futóverseny, ahol a gyorsabb, az erősebb győz, aki pedig gyengébb és lassabban mozog, az lemarad. A szájtáti tömeg pedig a befutónál csúfondárosan mutat ezernyi ujjal a célba lihegve betámolygó legyőzöttre: Lúzer! Mondhatnánk, ősi emberi ösztön ez, a lefelé fordított hüvelykujj gesztusa, a vae victis, a "jaj a legyőzötteknek" a régi Rómából eredő hagyománya, ha a civilizálódás folyamán nem az vált volna nyilvánvalóvá, hogy az embert többek között az emeli ki az állatok sorából, hogy felemeli az elesetteket, védi a gyengéket, óvja a magatehetetlent. Ám tudjuk, ez nagyon sokszor nem így van. Minden azt sulykolja, hogy hajts rá, taposs bele, hengereld le, mert csak akkor lehetsz győztes a versenyben, a munkában, az életben, ha ezt nem teszed, a perifériára kerülsz, gyűlöletes, undort keltő pária leszel, az óvodás kisgyermektől az aggastyánig mindenki téged fog szapulni; téged állítanak arra a szégyenpadra, ahová a kitaszítottakat mindig is állították, hívják azt kalodának, szamárpadnak, hajléktalanszállónak vagy akárminek.
Andrew és Dave ugyan nem hajléktalanok, de mindenképpen lúzerek, az elénk követendő példaként állított nyugati álomvilág egyik szép szegletének, Kanadának állampolgárai, vesztesei a fogyasztási javak megszerzéséért folytatott küzdelemnek és/vagy áldozatai a civilizációnak. A két balfék kisgyermekkora óta együtt lakik egy düledező kis házban, amely két autópálya zajfertőzéses kereszteződésében fekszik. Dave-t kirúgják munkahelyéről, a nője otthagyja, ráadásul szarba is lép, Andrew kizárja magát a lakásból, majd a segítségére siető kislány igaztalanul erőszakkal is vádolja. Az ajtón egyszerre kopog a rendőr, az őket városi parancsra kilakoltatni készülő rakodómunkás és az egész fújtató társadalom. Lúzer!- süvöltik. A két barát kétségbeesve egymásra néz, és egyszerre gondolják: Bárcsak eltűnne ez az egész borzalom! Elég nehéz lesz aztán felfogniuk, hogy ez egyszer teljesültek vágyaik....
A filmet rendező Vincenzo Natali egy meglehetősen furcsa filmmel vált ismertté, ő készítette a végig egy kockaszerű épület labirintusszerű belsejében játszódó, elképesztően fojtott hangulatú, klausztrofób filmet, a Kockát. Ez a mostani filmje sem a nagy tömegjelentekről, a kies tájakon lassúdad mozgással végigpásztázó monstre panorámákról és nagyívű érzelmi tűzijátékokról szól. Kettő(!) darab szereplőjét ismét sajátos helyzetbe kényszeríti, hiszen a tér, amelybe őket bezárja maga a nagy büdös semmi. A Kocka a klausztrofóbia filmje, A semmi az agórafóbiáé. Kezdtedben legalábbis. Maga a film tulajdonképpen egy pszichológiai-filozófiai kísérlet arról, mihez kezd tehetséget, életrevalóságot tekintve két teljességgel átlagos emberi lény olyan környezetben, amely laboratóriumilag tökéletesen ingerszegénynek mondható. Hirtelen kialakult csodás képességük, hogy képesek eltüntetni azokat a dolgokat, amelyeket utálnak és gyűlölnek, kezdetben isteneknek növeszti őket egymás szemében, ám amikor kiderül, hogy csak semmivé tudnak változtatni dolgokat, de teremteni, valódi Istenként már nem tudnak semmit se, sajátos sakkjátszma kezdődik kettejük közt. Nem a hagyományos sakkjátszmára tessenek gondolni, hanem arra az idióta, franciának nevezett sakkra, amit annak idején mindannyiunk játszott unalmas napközistáborokban, az győz, aki előbb leszedeti a másikkal a saját bábuit. Aki a hagyományos sakkban győztes lenne, az itt csak veszthet. Dave és Andrew sakkjátszmája nem bábukkal folyik, lépéseikkel egymás személyiségét faragják le, egészen addig, amíg a végjátékban a lecsupaszított lényeg áll.
Natali filmje iskolapéldája a mindent megmutatni képes digitális technika alázatos használatának, minden trükköt szigorúan a mondanivalója érdekében használ. Filmje első látásra ugyan kevésbé nyomasztó, mint a Kocka volt, sőt akár még mulatságosnak is hathat, ám mondandója valójában senkinek, a győzteseknek, de a veszteseknek sem ad okot túl nagy kacajra.
