A belga rendező otthon forgatott maszkulin szorongásfilmje, a Bikanyak az elveszett férfiasságra áldozta idejét. Roskam hollywoodi belépője, pontosabban félfüggetlen nyitánya az ellenkező utat járja be: a férfiasság újjáéledésének szentel több mint 100 percet. Bivalyerős színészi alakításokkal támogatott, amerikai zsánermozihoz képest igen visszafogott gengszterfilm ez, amelyben ha el is halványul a rendezői kézjegy, nem tűnik el.
Persze az sem téved nagyot, aki Dennis Lehane-nek tulajdonítja a sikert. A Piszkos pénzben ugyanis Roskam leginkább „kiszolgáló személyzet”, aki a dorchesteri illetőségű alkotó betűit ülteti vászonra, forgatókönyvét kelti életre. Szerzői darab ez, leginkább úgy kerül rokonságba a regényekkel (legyen szó a Kenzie-Gennaro detektívtörténetekről vagy a Titokzatos folyóról), hogy Lehane mint forgatókönyvíró, Roskam mint direktor érez rá egy bizonyos formanyelvre. A Lehane Boston Noir című kötetében olvasható Animal Rescue celluloid-átirata leginkább azzal zsákol nagyot, hogy sivár utcaképei, havas szcenáriói, piagőzben fürdő kocsmái, rozzant lakóvidékei szürke kisegerekké fokozzák le a bűnözőket. Roskam és Lehane értelmezésében a nagy gengszterek attól jelentéktelen kisbűnözők, netán gengszter-lúzerek, hogy pusztán felébrednek, esznek, isznak, munkába állnak, és valamennyi lépésük dehumanizált. A Piszkos pénz karakterei árnyékai önmaguknak, begyepesedett átlagemberek – ezt húzza alá a mozi triviális-minimalista nyelvezete. Gyakran hangsúlyok nélküli, már-már cselekménymentes jelenetsorok következnek, beszéljünk bár a csecsen maffiózók színrelépéséről, a brooklyni gyűjtőbár kirablásáról vagy a szereplők bemutatásáról. Mind a kisstílűséget ábrázolják, a lassúság egyúttal örökre letépi a bűnözők keresztapa-szerepét. A Piszkos pénz ideje zömében jól felépített kisrealista bűnfilm, példás karakterdráma szakadt, észrevehetetlen emberekről, akik számára a bűnözés nyomasztó kenyérkereset, nem pedig zsánerfilmbe illő mítosz. Akár bolti eladók, közmunkások is lehetnének.
Ugyanakkor Roskam filmje nem hírnököl tragédiát. Állatszimbolikája, amely a Bikanyak során sem hagyta cserben, itt sem vész el. Míg az európai színtéren Jacky Vanmarsenille ösztönlény-oldalát, marhatermészetét demonstrálta temérdek állat képe, itt Rocco, a bántalmazott pitbull indexikusan a főhős, Bob Saginowski (Tom Hardy rutinosan ügyes játékával) újjáéledését, potens férfivé alakulását jeleníti meg, korántsem a kárhozatát. Mintha csak a Vittorio De Sica-féle A sorompók lezárulnak kockái játszódnának újra, ezúttal lepukkant, kortárs amerikai közegben, gengszterfilmként, de változatlanul egy kutyussal. Bob és nőismerőse, a sebhelyes nyakú Nadia (Noomi Rapace svéd létére egészen hiteles orosz-amerikai nő) bimbózó szerelmét is összeköti az eb. Úgy is mondhatnánk, egy összetartozás-képnek, jó értelemben vett családi filmes tablónak ágyaz meg Roskam és Lehane kutyajelképe. Rocco befogadásával, oltalmazásával távolságtartóan, finoman melodrámai „otthon, család, szeretet” tabló rajzolódik ki.
A direktor és az író később is résen van. Kezdetben ugyan szétesőnek, kelletlennek hat a drámai (állatmentés) és a bűnfilmes (a brooklyni gyűjtőkocsma kirámolása) szálak összehorgolása, érezni, hogy az alapmű csakis kutyabefogadásra / románcra/ kis bizniszekre hagyatkozó cselekményét Lehane némi bizonytalansággal duzzasztja nagyobbra, ám idővel ez a két vonulat összeadódik, és szépen kiegészíti egymást. Értelmet nyer, a roccós szál mellett miért is van szükség a bűnügyi tematikára, és ez miképpen befolyásolja a szereplők viszonyrendszerét. A Bikanyak zseniális Matthias Schoenaertsa által megszemélyesített beteges Eric Deeds, a megruházott kutya eredeti gazdája, illetve a tekintélyétől fosztott, mogorva, haszonleső Marv bátyó bőrébe bújó James Gandolfini, mint veszélyes bűnözők akadályozzák Bob, Nadia és Rocco bizarr édeshármasát – előbbi erőszakosságával, utóbbi csendes, ám egyre baljósabb machinációival tart be a triónak. Közülük Gandolfini igazán emlékezetes: egy testes, rozzant nővérével élő, az élettől semmi jóra nem váró, ostoba lúzer bűnözőt alakít. A Maffiózók Tony Sopranója lejjebb került, Gandolfini, a remek karakterszínész pedig, szomorkásan, bús átlagember-alakítással reflektál a mélybe süllyedésre.
Roskam végül mintha engedne a kísértésnek, és moduláris gengszterthrillerként bocsátaná útra a Piszkos pénzt. Szerencsére kiderül, ért a thriller nyelvén: az utolsó 20 perc feszültséggel, valódi suspense-szel teljesíti ki Bob aktivizálódását, az életére rontókkal való leszámolás sikerét nyomatékosítja, végül gengsztermozis síkon, majd romantikus oldalról is kommunikálja generáció- és életútváltását. Pontosan ezért, a felszabadító, nyugtató zárlat miatt az eleinte új-hollywoodi antibűnfilmként formálódó Piszkos pénz tematikailag nem lép az Aljas utcák, az Eddie Coyle barátai vagy az Ujjak örökébe. Nem hősöket rombol le, hanem kicsi, utcabeli példaképeket állít elénk. Thrillerként cseng le, véletlenül sem noirként. Hollywoodi / fél-független / stúdiókompatibilis „karriermű” a jobb fajtából, nem perifériára szorult, destruált bűndráma. A kutyás párhuzamnál maradva: Roskam és Lehane azt mutatják be, hogyan emelkednek fel a sorompók, nem azt, hogyan zárulnak le.
Pont: 7/10
