Adódik a kérdés: ha az ötvenes években nem vall kudarcot a szagos film, vajon könnyebb dolga lett volna a Parfüm alkotóinak? Vélhetően nem.
Pedig épp ez a Süskind-regényből készült adaptáció legnagyobb kihívása: miként tudja a vizuális élményt szagokká vagy azok illúziójává alakítani. Hiszen a szagok a cselekmény legfőbb mozgatórugói, ezek vezetik orruknál fogva a nézőt és az olvasót.
Ám amíg a regényben az illatok képesek a maguk tévedhetetlen pontosságával "leírni" az egész kort (a XVIII. századi, orrfacsaró Franciaországot), addig a film jobbára csak reménykedik. Például abban, hogy a gyorsan pergő közelképek, a naturalista részletesség egyszer csak felidézi bennünk a bemutatott tárgyak bűzét, páráját, messziről szagló természetét. Aki viszont sosem járt egy korabeli halpiacon, annak csak a gyomorforgató tény marad: itt születik meg minden szagok tudója, a kis gnóm, aki csakhamar felforgatja a parfümkészítők eladdig ingerszegény világát.
Pedig a Lé meg a Lolával befutott német rendező mindent megtesz az illúzió érdekében. Dustin Hoffman lubickol a középszerű parfümös szerepében, Alan Rickman zordsága most is félelmetes, mint ahogy Rachel Hurd-Wood szépsége pedig több, mint amit még el lehet képzelni. Az alapfelfogással sincs baj. Tom Tyckwer gyökeresen megváltoztatja ugyanis a kosztümös filmek steril, képeslapra való világát: szennyes, sötét, koszlottságában is izgalmas kort vetít elénk. Épp annyira undorítót, amivel még azonosulni lehet. Az ötlet telitalálat, hiszen így lesz ez az a miliő, amelyben a finom illatoknak olyan nagy csábereje lehet. A film talán legemlékezetesebb pillanata, amikor Grenouille (az újonc Ben Whishaw zseniális alakítása), akár egy mindig tovarebbenő lepkét, próbálja meg tenyerébe gyűjteni a halott lány bőrének részegítő illatát. Számára ez nem csupán mesterségbeli, hanem egzisztenciális kérdés. Mivel ő szag nélkül jött a világra, többszörös számkivetettségét egy alkalmas, testhezálló illat megtalálásával próbálja meg enyhíteni. Kár, hogy az elemi igény intenzitását a film egy teljesen felesleges egyiptomi legenda beépítésével csökkenti, némileg kiszámíthatóvá téve a végkifejletet. Ráadásul a tökéletes illat legendáriuma Grenouille drámáját is eltorzítja. Tetteivel immár nem a kitaszítottság és a szeretet hiányát próbálja meg ellensúlyozni, hanem a szakmai tökélyre törő, félreértett művészt látjuk benne, aki mesterművével kívánja magára irányítani a figyelmet. Holott, ha Grenouille művész, akkor csak kényszerből az. Művészete sokkal inkább szeretetéhség, mint ahogy a gyilkosságok is csupán elkerülhetetlen lépések az elfogadottság lepárolható esszenciája felé. Tragédiája, hogy végül a maga módján célba ér: az iránta érzett rajongás szó szerint eltapossa. Tyckwer filmjében ez a katartikus pillanat inkább egy rocksztár megdicsőülésének momentuma a maga logikai gubancaival.
Furcsamód végül mégis a képek hagyják cserben a rendezőt. Hiszen amíg a könyv képes finoman ellebegni a végső nagy bacchanália felett, addig a vásznon be kell érnünk egy orgia szépen fényképezett valóságával. Amit a könyv képes elemelni, azt a képek agyonnyomják. És ebben nem segít a narrátor, John Hurt kifejező hangja sem: a maradandó élmény illóolaja az utolsó pillanatban szivárog el a vászonról.
