Peter Strickland napjaink egyik legmenőbb rendezője. A brit filmkészítő már másodjára nyúl egy ’70-es évekbeli B-filmes műfajhoz, komoly művészfilmmé transzformálva az olcsó alapanyagot. Új filmje, a The Duke of Burgundy ezúttal a forró euroerotika bugyraiban merül el, Jesús Franco stílusában.
Minimum őrültnek kell lennie valakinek ahhoz, hogy minden örökségét egy nagyjátékfilm elkészítésébe ölje. Strickland ahelyett, hogy vett volna egy lakást (ahogy azt a barátai javasolták), inkább elutazott Erdélybe leforgatni egy magyarul beszélő bosszúfilmet, noha ő maga alig kapizsgálta a nyelvet. Első nagyjátékfilmje, a Varga Katalin balladája mindössze 28 ezer fontba fájt, de annál nagyobb siker lett, így Strickland azóta se állt le (vagy halt éhen). Következő filmjét, a Berberien Sound Studio-t már Itáliában forgatta, a horrorberkekben mára már kultstátuszt elért giallo műfaját megidézve, amelyet idén a soft-core euroszexfilmeket felelevenítő The Duke of Burgundy követett.
Strickland harmadik nagyjátékfilmje a változatosság kedvéért ezúttal Magyarországon forgott (a rendező maga is itt él magyar feleségével együtt) és a stáb nagy része is tőlünk került ki. A film mégsem itt, helyette valamiféle alternatív világban játszódik. Egy olyan világban, ahol az „emberi vécék” kelendőbbek, mint az óvszerek – ugyanis férfiak nem léteznek, egymás szájába hugyozó leszbikusok annál inkább. De Strickland filmje se nem olcsó polgárpukkasztás, se nem A szürke ötven árnyalata box office eredményeinek hátszelén elvitorlázni próbáló fércmű.
A The Duke of Burgundy két nő szerelmi története. A fiatal Evelyn (Chiara D’Anna) bejárónő az idősebb, rideg Cynthiánál (Sidse Babett Knudsen), ám rendszeresen elkésik, úrnője pedig folyamatosan megbünteti. Az extra feladatok, amelyeket Cynthia megrovásból kioszt, egyre inkább szexuális töltetet kapnak. Hamar rájövünk azonban, hogy Evelyn nem egy áldozat a játékban, sőt, valójában ő irányít, olyannyira, hogy minden rítus előre kitervelt és felszkriptelt. Világos lesz, hogy Evelyn szexuális kielégülése nem szimplán szenvedés, megaláztatás és kiszolgáltatottság függvénye, legalább annyira fontos, hogy minden pontosan úgy történjen, ahogy ő elképzelte.
Strickland filmjében a szadomazo szex csak körítés, egyfajta metafora, melyen keresztül a romantikus kapcsolatok mélyére ás le a rendező: a hatalmi játékok, a megfelelési és megfeleltetési vágy, az egymásra kivetített fantáziák és a fantáziák mögött rejlő valós személyek folyamatos párharca jelenik meg, mint az univerzális szerelmi konfliktus. Tényleg szeretem a másikat vagy csak a fantáziaképet, amit ráerőltetek? Bár Strickland filmje mélyén egy irdatlan nagy konfliktus húzódik, a felszínre az egész csak apró jelek és fojtogató atmoszféra képében tör. A rendező a szex ábrázolásában is rendkívül visszafogott, ám egy pillanatra sem szemérmeskedő, helyette pimaszul sejtet, akárcsak egy szexi fehérnemű-kombináció.
A The Duke of Burgundy márpedig sikeresen felizgatja nemcsak az ember fantáziáját, de intellektusát is. A lecsupaszított, mindössze esszenciáira lebontott sztorit olyan művészi gazdagsággal ábrázolja, hogy teljesen elveszik a néző a hipnotikus képek sokaságában. A filmet úgy komponálta meg akárcsak egy zenei szimfóniát – ismétlésekkel, refrénekkel, hangnemváltással, allegróval és fortissimóval. Nemcsak a történet linearitását bontja fel a muzikalitás, hanem az elbeszélés szövetét is szétszaggatja, amely egy óriási audiovizuális orgazmust kiváltó avantgárd betétbe torkollik, Kubrick 2001-ének legendás tripjelenetét idézve.
És ha Kubrick a hatvanas években megmutatta, hogy a sci-fi műfaja nem csak olcsó szórakoztatás lehet, Strickland ugyanezt csinálja a szexfilm zsánerével. Ha pedig a képi zeneiség – amelyet többek között Fekete Mátyás kiemelkedő vágói munkájának köszönhetünk – nem lenne elég magában, a Cat’s Eyes indie pop duójának teljesen hipnózisba ejtő kísérő melódiáival olyan egységet teremt, amely határozottan feledhetetlen élményt nyújt. A The Duke of Burgundy magas művészet a javából, nem csak az elitkultúra számára.
Értékelés: 9/10
