2000-ben távol-keletiek vitték el a legtöbb díjat Cannes-ban. Shinji Aoyama "Eureka" című filmje például Fipresci Díjat kapott. A rendező - akit az újjáéledő japán filmművészet egyik kulcsfigurájaként emlegetnek - filmkritikusként kezdte. Hatodik játékfilmje egy szépiatónusú fekete-fehér darab, kevés szöveggel, alacsony költségvetéssel. Három és fél órás meditatív road movie és mindvégig izgalmas bűnügyi történet képzettársításokra, kihagyásokra támaszkodó előadásmódban.
Egy dühös japán eltérít egy buszt, majd sorra leöli az utasokat. Csupán hárman menekülnek meg: a sofőr (Yakusho Koji), egy tizenéves fiú és a húga. Nem tudjuk meg, pontosan mi történik a lesötétített buszban, míg a helyszínre nem érnek a rendőrök, de a túlélők számára valami visszavonhatatlanul megváltozik. A gyerekek - akik nem sokkal később szüleiket is elveszítik - ezek után kísértetként bolyonganak saját életükben. Nem beszélnek, és nem járnak iskolába, passzív elvonultságban töltik végtelenül egyforma mindennapjaikat. Városszéli házukban két év elteltével felkeresi őket a hajdani buszsofőr és mivel a közösen átélt trauma óta számára is ismerős ez a meghatározhatatlan állapot, megpróbál segíteni rajtuk. A film igazán itt kezdődik el, itt lel magára. Kisiklott sorsú hősei nekivágnak egy újraélesztő utazásnak. Ismét buszra szállnak, hogy megtalálják az életképesség elvesztett egyensúlyát. Délnyugat-Japán kies tájain bolyonganak. Eközben a rendőrség egy környékbeli sorozatgyilkosság után nyomoz, melynek kapcsán a kisbusz minden utasa egyre gyanúsabbá válik.
Egy lassú filmet látunk, melyben finom, alig észrevehető jelekből véres titkokkal teli bűnügyi történet bontakozik ki előttünk. Shinji Aoyama - aki nemcsak rendezője, de írója, vágója és zeneszerzője is volt szülőföldjén, Kyushu szigetén játszódó filmjének - megteremti egy különleges, kiüresedett, széthullott, felfordult lelkiállapot dramaturgiai hátterét és azt kutatja, lehetséges-e továbblépés egy rendkívüli trauma, egy visszavonhatatlanul elkövetett bűn után.
Bár lassan s eleinte kiszámíthatóan hömpölyögnek a képek, érdemes kivárni a végét. Úgy tűnik, kiderül, ki a gyilkos és a busz egy napon nélküle indul tovább. Természetesen a tengerhez, ahová egy tisztességes road-movie - akár milyen lassú is - többnyire igyekszik. A történet mozgatórugóját szinte olyan szórakozottan ejti el, hogy el sem hisszük. A film ezek után pereg tovább, és ezzel teszi a legérdekesebbet. Míg a néző az utazás képeiben újra és újra az elejtett szálat próbálja felfedezni, minden mozzanatban újabb gyilkosság előjelét látja, a film felszámolja, kiüresíti önmagát. Szinte passzívvá válik, egy kirakós játék kész megoldása helyett meditációra késztetve a nézőt. Mintha egy festménysorozat végtelen tájba helyezett figuráit figyelnénk, próbálnánk megfejteni, melyiknek mi a szerepe, de minden alkalommal más és más válna gyanússá. A film az örökösen megragadásra törő gondolkodásunkat a filmköltészet eszközeivel, mulandóság és tünékenység varázsával oldja fel. Szavak helyett "gyógyító képeket" nyújt.
Az "Eureka" egy japán kultúrában és vallásban mélyen gyökerező film, mely ugyanakkor európaiként is megállná helyét. Talán akad majd, akinek eszébe jut róla Fehér György némileg hasonló indíttatású "Szürkület"-e (és lehet, hogy a képzeletbeli serpenyő egyértelműen az utóbbi javára billen). S a közeli hazai bemutató kapcsán szóba kerül majd Kitano "Bábok"-ja is, melyben egy fiú és egy lány szintén kitaszított, rezignált bábként kóborol a világban, akár egy taoista mesében.
Bizonyára lesz, aki nem bocsátja meg a "művészfilmes" hangnemet, mert jobb szereti az azonnal ható, könnyen felszívódó akció-kapszulákat. Ez a film valami mást ígér. A hatást nem kívülről éri el, hanem belőlünk, bennünk kelti életre. Már ha rendelkezünk elég türelemmel ahhoz, hogy ezt megvárjuk. Érdemes. A történet, a színészvezetés, a zene elsőrendű. Az utolsó egy óra a filmet a japán mozi legjobbjai közé emeli.
