Bár a híradóból elsősorban a szíriai és iraki eseményeket ismerjük, ha követjük, mi zajlik a világban, vannak elfelejtett, szebb múltú szegletei is földünknek, ahol hasonló, sokszor szívfájdító tragédiák zajlanak nap mint nap – de egy Oscar-jelölés sokat segít ezen a problémán.
Egy kis földrajz
A Mali elsivatagodástól leginkább sújtott részén található, a harmadik világ mércéjéhez mérten is csontszegény Timbuktu egykor ragyogó birodalmak központja volt. A leggazdagabb karavánútvonalak haladtak rajta keresztül, sót, aranyat, rabszolgákat és elefáncsontot szállítva, egyeteme a iszlám tudomány egyik fellegvára volt, és kincsei révén olyan titokzatosság lengte körül, hogy nevét Európa-szerte is áhítattal emlegették. Timbuktu az elmúlt években radikális iszlám felkelőcsoportok zsákmánya lett, akiket aztán francia csapatok űztek el, de volt idejük a maguk rombolását véghez vinni, például az ősrégi egyetem levéltárának felégetésével, a „szokásos” nyilvános korbácsolással, megkövezéssel, a zene, a dohányzás megtiltásával és mindennapi élet más aspektusainak korlátozásával. Abderrahmane Sissako (Bamako) egyszerre mutatja be a véres erőszak szülte tragédiákat és azokat a triviális és gyakran nevetséges összeütközéseket, amelyet a jövevények szinte lehetetlen követelései szülnek. Talán ennek köszönheti a film az Oscar-jelölést a legjobb külföldi film kategóriában.
A fekete zászló
Nem igazán szokás afrikai filmnek esélyt adni az Oscar-versenyben, mégis ez lett a szomszédos Mauritánia első Oscar-jelölése – Maliban túl veszélyes lett volna a forgatás -, és ez legalább annyira jelzésértékű a felvetett témák miatt, mint főhajtás a Timbuktu művészi értéke előtt. De térjünk gyorsan vissza az első állításra: az afrikai filmek, nem csupán azért nem kerülnek a nyugati világ mozijaiba, mert kevés készül belőlük és azok technikai színvonala sem túl magas, hanem azért, mert a térség legfeljebb a National Geographicon látható oroszlános-zebrás természetfilmek szintjén érdekel minket, vagy legfeljebb akkor, ha egy új járvány miatt riadozunk. A nagy filmfesztiválokon megvan a helye az európai koprodukcióban, európai technikai stábbal készült egzotikus daraboknak, de itt véget is ér a lelkesedés. A Timbuktu – eddigi sikere, mert az Oscarra valójában kevés az esélye – leginkább a benne látható, baljóslatú fekete zászlóknak köszönhető. Ezek a zászlók lobognak az Iszlám Államról – vagy által – Irakban és Szíriában készült videó felvételeken, ezt használjak más radikális csoportok is az egykori Abbászida-dinasztia emlékét idézve meg. A filmbéli lázadók is ezt a Korán idézettel díszített zászlót lobogtatják, és ha csak kicsiben is, de ugyanaz lezajlik itt is, mint máshol. Betiltják a zenét, a nevetést és a focit, a nők számára pedig szinte mindent: mivel tisztátlanok, kesztyűt kell hordaniuk, nem tartózkodhatnak egy helyiségben férfival és tetőtől talpig el kell takarniuk magukat. Csakhogy nem Irakban vagy Szíriában járunk, és a hatalomátvétel sem zökkenőmentes: a már évszázadok óta hithű mohamedán helyiek, aki az arabot csak törve beszélik, - és akik nyelvét a jövevények nem beszélik -, nem értik a gyakran valóban értelmetlen szabályokat. Amikor egy idős emberre ráparancsolnak a fegyveresek, hogy tűrje feljebb a nadrágszárát, az egyszerűen leveszi a nadrágot, és elsétál.
A Korán és a mobiltelefon
A vidám vagy szürreális pillantok azonban megágyaznak a tragédiáknak is: egy fiatal pár megköveznek, mert egy szobában énekeltek, egy elcsatangolt jószág miatt elfajult vita során pedig egy pásztor megöl egy halászt, és ezért halálra ítélik. Az utóbbi esetnek ugyan nem lenne köze az iszlamistákhoz, ám a nomád pásztor feleségére rég szemet vetett azok egyik parancsnoka, ami megpecsételi a férfi sorsát, de egyben feltárja a képmutatást is. Bár rendre a Korán soraira hivatkoznak, a jövevények titokban dohányoznak, egy lépést sem tesznek mobiltelefon nélkül, tetteiket videóra veszik, és arról vitatkoznak, melyik a jobb válogatott, a spanyol vagy a francia. Ezek egyszerre félelmetes és nevetséges, esendő, és pontosan ezért kiszámíthatatlan emberek, és ad számos árnyalatot és súlyt a filmnek. Abderrahmane Sissako nem moralizálni akar, hanem bemutatja, mi és hogyan zajlik a világnak ezen az elfeledett sarkán, a brutalitást pedig szépséggel és harmóniával ütközteti, Az emberölést elkövető, a városon kívül élő nomád pásztort és családját jobban is megismerhetjük: bibliai időket idéző nyugodt, szerény életük, egymás iránti szeretetük tényleg ellenpontot kínál a semmiből előbukkanó, zavaros ideológia mögé bújó, önmagukban sem biztos idegenekkel szemben.
Kinek ajánljuk?
- Akik eddig kevés afrikai filmet láttak.
- Akik eddig is követték az iszlám világpolitikai történéseit.
- Akik szeretik az egzotikumot a filmvásznon.
Kinek nem?
- Akiket abszolút nem érdekel a politika és a világ másik része.
- Akik szerint minden muzulmán egyforma.
- Akiket az egész Oscar-versenyben csak az első három-négy kategória érdekel.
8/10
