Furcsa kettősség: a Jack Reacher legjobb pillanataiban egy elveszett, hetvenes évekbeli nyomozósdira, a legrosszabbakban egy kissé elfuserált tévéfilmre emlékeztet.

"A Tom Cruise production" – adja tudtunkra rögtön a Jack Reacher főcíme.

Ahogy azt anno Farkas kolléga a Mission: Impossible – Fantom protokoll kritikájában írta – és miként a top billing ezúttal is jelzi –, az Álomgyárban eltöltött évtizedei alatt intézménnyé izmosodott sztár mellett valóban csak statiszta lehet a mindenkori rendező, ahogy abban is biztosak lehettünk, hogy Lee Child hard boiled hősét alaposan tomkrúzosra fogják szabni. És ezzel nem azt az, egyébként nagy és felháborodott rajongói reakciót kiváltó nézeteltérést szeretném felidézni, ami Cruise közreműködését a kezdettől fogva kísérte, tudniillik a Child által megalkotott katonai nyomozó karaktere a regényekben nem csak, hogy szőke hajú, de közel kétméteres és több mint száz kilót nyom. Ennél már láttunk bátrabb (botorabb?) szereposztást is, a probléma nem is itt keresendő, mert a színész – minden előzetes cinizmust félretéve – jó és szórakoztató, vagyis a Hollywoodban betöltött pozíciójától elvárt teljesítményt nyújtja, viszont érzésem szerint túl szerethetővé teszi a figurát. És ez igazán ("A Tom Cruise production" ugye) a sztár kikezdhetetlen-szimpatikus, olykor humorosan kikacsintó personájáról szól, a personáról, ami ez alkalommal egy régimódi bűnügyi filmben áll egyszemélyes Szupercsapatként az igazság szolgálatába.

A remek, Piszkos Harry-i szótlan hidegvérrel kivitelezett nyitójelenet után (melyben igen kényelmetlenül egy tömeggyilkossal kell azonosulnunk, aki távcsöves puskája szubjektívjével a szemünk láttára "válogat" a lehetséges áldozatok között) kezdődik meg a magának való Jack Reacher mítoszának építése, és, egyelőre a pozitívumokra szorítkozván, ekkor még kellemes, nosztalgikus érzés lehet úrrá a befogadón. Az expozíció és az innen fenntartott atmoszféra egy elveszett Siegel, Lumet, Friedkin vagy Yates-produkcióra hajaz, ahogy Joe Kraemer parádés zenéje is karfaszorongató feszültséggel telve dübörög a szépen felvett pittsburghi városképek alatt. Karakteréből fakadóan Reacher akármely klasszikus western büszkeségévé is válhatna, a film tömve van erre utaló motívumokkal, elég csak felidézni a Bullitt vagy A francia kapcsolat legendás autós üldözései előtt tisztelgő aszfalthajszát megelőző párbaj-felállást, vagy az egyébiránt korrupt törvény felett álló igazságosztó karakterét, aki városról-városra utazgatva segít a rászorulókon. (A filmet záró Szupercsapat-narráció viszont már csak szimplán és kínosan megmosolyogtató.) Elsőszámú humorforrásként Reacher nem evilági időntúlisága is számtalanszor előkerül, vagy azért, mert nincs e-mail címe, vagy azért, mert busszal és stoppal szeret utazni, vagy azért, mert mindenféle eszköz nélkül, szikár kegyetlenséggel, de ki-kikacsintó gegekkel hatástalanítja az életére törő gonosztevőket. Az akciójelenetek ennek megfelelően rövidek, tömörek, az ütés az ütés, a csonttörés az csonttörés, míg az eldördülő lövések Michael Mann-i hangerővel ostromolják dobhártyáinkat. A Reacher-enigmát illetően viszont bántó túlkapásokat fedeztem fel, következzenek hát a film sajnálatos negatívumai.

Az egy dolog, hogy a katonai nyomozónk egy hatalmas rejtély, és hogy senki sem tud róla semmit, nincs bejegyzett lakcíme, nincs bankszámlája, és miként a film, a főszereplője is a múltjából él. Ebből a múltból azonban nem sokat tudunk meg, mintha csak a folytatásokra tartogatnák a lényegi információkat, ezért majd' mindent készen kapva vagyunk kénytelenek elhinni Cruise-nak, és ez megint csak a Cruise-jelenségről szól, mintsem a regények főszereplőjéről. A játékidő tömve van tökösnek szánt one linerekkel, azonban nem mindegyik talál telibe, illetve ezek a Cruise-féle szerethető jópofizások olykor kifejezetten bántóan ellenpontozzák a film alapvetően monokróm-könyörtelen hangulatát. A nyomozás puzzle-rekonstrukcióját is lehetett volna kicsit feszesebbre szabni (kivált a film második felében), ráadásul a meghökkentőnek szánt fordulatot is sokszor láttuk már, esetünkben a partra vetett vörös hering még csak nem is vergődik. Továbbá két patinás mellékszereplőt is sikerül elpocsékolni: a kisebbik rossz Robert Duvall-lal esik meg, aki a film utolsó negyedére válik kissé indokolatlan sidekick-ké, az igazi melléfogás azonban Werner Herzog (igen, az a Herzog!) árnyékokban ólálkodó, The Zec névre hallgató antagonistája. Ijesztőnek ijesztő (persze hogy az, hiszen még nagyon gonosz kontaktlencsét is adtak neki), de a mulatságos akcentusával, összehúzott szemmel előadott fenyegetésein kívül gyakorlatilag nem csinál semmit az egész filmben, így a gengszterkedés aktív része a tucatarcú, és sokkal kevésbé markáns Jai Courtney-re hárul. Teljesen érthetetlen.

Reacher viszont jött, látott és győzött, rendet hagyott maga után, majd – ahogy az egy jó westernhőshöz illik – ellovagolt a lemenő nap irányába. És ugyan már tizenhét regényre rúg Child Jack Reacher-sorozata, vagyis alapanyag lenne bőven, meggyőződésem, hogy a karakter filmes reinkarnációja egy ügyű marad. A hetvenes évekhez való formai és tematikai visszacsatolás ugyan mindenképpen működőképesnek bizonyult, ám egy rendszerben, ahol a sztár ennyire rányomja a bélyegét az emiatt easy boileddá váló végeredményre, nem hinném, hogy lenne még egy Reacher-kalandnak hely. Pláne, hogy akármilyen figura maszkját ölti magára Tom Cruise, mindig is úgy fog kinézni, mint Tom Cruise. Nincs az a vastag álarc, ami ezen változtatna.