Mindenkinek szíve joga elmesélnie nemzedéke nagy lázadásának történetét - ezt teszi most Bernardo Bertolucci is, nincs is ebben tehát az égvilágon semmi kivetnivaló, ráadásul a '68-as párizsi diáklázadásokról filmet forgatni igazán izgalmas vállalkozás, különösen ha az ismeretterjesztő szándékon és a magasztos hangnemű, nosztalgikus megközelítésen kívül a mai közönség számára is átélhető történetet, és hús-vér szereplőket sikerül a vászonra varázsolni.
Bertolucci jól tudja, hogy a csecsemőnek minden vicc új, mindössze a megfelelő tálalási módot kell megtalálnia, hogy ifjú közönségét elkápráztassa. Az olasz rendező-veterán alaposan felkészült hatvannyolcból, a lázadó ifjúság valamennyi bálványát leltárba vette Chaplintől Buster Keatonig, Hendrixtől Clapton-ig, Godard-tól Truffaut-ig, Marlene Dietrich-től Jean Seberg-ig.
Hőseinek azonban nemcsak a filmes ikonok és divatos ideológiák széles választékából kell kiválasztaniuk a számukra leginkább testhezálló szerepeket, hanem azt is el kell dönteniük, milyen módon vállalnak részt az utcán zajló eseményekben. A forradalmi események, a barikádokon zajló utcai összecsapások és tüntetések színes tapétája előtt egy háromszereplős kamaradráma bontakozik ki.
Bertolucci filmje szinte mindvégig zárt térben, egy nagypolgári lakás helyiségeiben játszódik. Az üres lakásban két testvér, Isabelle és Theo, valamint újdonsült amerikai barátjuk/lakótársuk, Matthew űzik sajátos játékaikat, melyek a filmes feladványoktól az ideológiai vitákon és egyéb megmérettetéseken át a szerelmi adok-kapok-ig terjednek. A hármójuk közti erőviszonyok folyamatos változása akár alkalmat is teremthetne, hogy jobban megismerjük hőseinket, Az álmodozók azonban csak kevés lehetőséget kínál az Isabelle-lel, Theo-val és Matthew-val való azonosulásra. Fiatal lázadóink nem egyszer hasonlítanak profin pózoló, jól fésült reklám-modellekhez, akik szerepük szerint éppen egy sajátos életérzést hivatottak népszerűsíteni.
