Amióta világ a világ, és a Télapó is hollywoodi alkalmazásba került, a decemberi filmkínálatból egész egyszerűen nem hiányozhatnak az egymás szeretetére (extrémebb esetben világbékére és szelektív szemetelésre) ösztökélő csillámporos családi mozik.
A forradalmár, Che Guevara legendája - az ismeretlenül is ismerős, szakállas arcképpel díszített pólók és kitűzők tanúsága szerint - mind a mai napig él és virul, pocakos ötvenesek és egyszálbél gimnazisták ugyanolyan öntudatosan viselik magukon a Che-emblémát, mintha csak egy ismert sportszermárkával kérkednének.
Mindenkinek van egy filmre kívánkozó története: az első játékfilmjével debütáló Cantu Mari egészen a saját gyerekkoráig megy vissza, hogy elmesélje, milyen volt 1956 ősze - a tízéves Panka és kisöccse, Miska szemével nézve.
Ritka az olyan rendező, akinek a neve nemcsak egy műfajjal, stílussal, vagy témával, de egy várossal is összefonódik. Michael Mann (Szemtől szemben, A bennfentes) ilyen ritka madár.
Ha nem is aratott kirobbanó sikert, a 2000-ben bemutatott Bérgyilkos a szomszédom című maffia-komédia azért elegendő szimpatizánst szerzett magának, hogy a szorgos filmkészítőkben felmerüljön a folytatás gondolata. És ha már lúd, legyen kövér alapon a gondos producerek négy év elteltével egy újabb poén- és vérontás erejéig össze is toborozták mind egy szálig az eredeti szereplőgárdát.
Norman Jewison azon régi vágású filmrendezők közé tartozik, akik számára a filmkészítés nem művészet, hanem becsületes mesterség,
Mindenkinek szíve joga elmesélnie nemzedéke nagy lázadásának történetét - ezt teszi most Bernardo Bertolucci is, nincs is
Ügynök-sorsokkal tele van a padlás és a filmtörténet, hol cipőpertlivel és életbiztosítással kereskedő kisemberek szomorú sorsáról értesülünk, hol államtitkokban utazó szuperhősök hihetetlen kalandjairól szól a fáma. Mindkét tevékenységnek megvannak a maga örömei és árnyoldalai.
Az Osama játékfilm, részben vagy egészben kitaláció, s bár egy valóban szörnyűséges történetet, egy afgán kislány kálváriáját
Úgy tűnik, mintha Steven Spielberg mostanában csak azért sem azokat a filmeket forgatná, amiket látni szeretnénk tőle: sehol a beharangozott negyedik Indiana Jones-kaland, de a Müncheni Olimpia véres eseményeit feldolgozó dráma is csúszik, ki tudja még meddig.
A Sisters of Mercy kíméletlen bömbölésével és egy öngyilkossági kísérlettel kezdődik Fatih Akin Berlinben fődíjat nyert filmje:
Ami Woody Allen-nek a társasági elit-lakta Manhattan, az Kevin Smith-nek a folyó túlpartján elterülő, kis-városias New Jersey; a munkásember New Yorkja, melynek lepusztult placcai szolgáltak helyszínül valamennyi eddigi Smith-opusznak.
A második részekre vonatkozó sajnálatos törvényszerűségeket (ti: a folytatások rendszerint az első rész erősségeit kizsigerelő, gyenge és lusta próbálkozások a rajongók maradék megtakarításainak begyűjtésére) ismereteink szerint eddig csak keveseknek sikerült kivédeniük, ezért is különösen örömteli, ha a kevés ismert kivételhez - Keresztapa 2., A Birodalom visszavág - egy újabb bátor ellenálló csatlakozik.