A Sisters of Mercy kíméletlen bömbölésével és egy öngyilkossági kísérlettel kezdődik Fatih Akin Berlinben fődíjat nyert filmje: a frontális ütközés ellenére Cahit, a betonfalnak vezetett autó utasa életben marad, legalábbis ott folytathatja az önpusztítást, ahol abbahagyta.
Akin hősére nem lehet nem oda figyelni: egy fájdalomból és dühből összerakott időzített bomba, egy roncs-ember, akiről - a nálunk teljesen ismeretlen színész, Birol Ünel meggyőző játékának köszönhetően - fenntartás nélkül elhisszük, hogy akár utolsó erejével is pusztításra képes. Bármennyire is abszurdnak tűnik, ez a negyvenes, barázdált képű alkoholista pont az a férfi, akire a csinos és fiatal Sibelnek, a családja szigora elől sikertelen öngyilkosságba menekült lánynak szüksége van. Cahit ugyanis, akárcsak Sibel, török származású, a bigott szülők szemében tehát ideális férj-jelölt lányuk számára. Némi rábeszélést követően az érdekházasság megköttetik, s annak rendje és módja szerint megtörténik, ami ilyenkor, a mozivászonra alkalmazott történetekben - főképp persze a romantikus vígjátékokban - történni szokott: a felek lassan, de váratlanul egymásba szeretnek.
Akin filmje azonban távolról sem a romantikus vígjátékok akol-meleg szalonjaiban, hanem Hamburg és Isztambul kültelki valóságában játszódik, ahol e két, boldogságra nem igen alkalmas ember története természetszerűleg tragikus fordulatot vesz. Akin nem, vagy csak egészen kicsit hazudik. Nincs szó nála behegedt sebekről, a szenvedésért jutalmul kapott boldog végkifejlettről, legfeljebb valami megszenvedett felismerésről, és a továbbélés lehetséges változatairól.
