Az ítélet

Norman Jewison azon régi vágású filmrendezők közé tartozik, akik számára a filmkészítés nem művészet, hanem becsületes mesterség, ami a megfelelő szakértelemmel szinte bármely műfajban gyakorolható. Legyen az vérbő komédia, musical vagy krimi, Jewison mindig tisztességes, a közönséget kiszolgáló munkával jelentkezett, s míg ő maga szerényen megmaradt a háttérben, színészei sorra nyerték a legrangosabb elismeréseket.

Ebben a tekintetben Az ítélet sem különbözik sokban az életmű korábbi darabjaitól: figyelemreméltó, biztos kézzel levezényelt mestermunka, mely tulajdonképpen a kihalófélben lévő politikai krimik egyik utolsó példánya. Különlegessége abban rejlik, hogy egy olyan nemzet bűneiről beszél, mely talán minden más nemzetnél büszkébb dicsőséges történelmére. A tény, ha nem is éppen közismert, attól még tény marad: a második világháború idején a németekkel kormányszinten is együttműködő franciák között is szép számmal akadtak olyanok, akik példás buzgalommal segédkeztek zsidó honfitársaik kisemmizésében és elhurcolásában. Elsősorban erről akar szólni Az ítélet; a kollaborálás letörölhetetlen szégyenfoltjáról, melyet több mint ötven év elteltével is többnyire hallgatás övez.

A békés öregurakként pálmafák árnyékában koktéljukat szürcsölő háborús bűnösök utáni hajsza amúgy kedvelt témája a populáris filmkészítésnek, Jewison filmjéhez hasonlót is láthattunk már nemegyszer.
Az ítélet érdekességét azonban nem a fordulatos nyomozás, hanem az a szokatlan körülmény adja, hogy a szokásos gonoszok helyébe ezúttal egy tősgyökereses francia lép, ráadásul arról is megtudhatunk egyet s mást, hogy a politikai és az egyházi vezetés egyes tagjait milyen érdekek vezérlik a bűnösök támogatásában.