A latin-amerikai kultúra nagy éve

Itt Európában, Dél-Amerikát emlegetve, a legtöbb ember azonnal a végeláthatatlan, nyúlós és ragadós szappanoperákra gondol, a férfiak talán még a focira. Amazonas, a világ legnagyobb folyója – erre is tán sokan emlékeznek még az általános iskolai földrajzórákról. Hogy idén az irodalmi Nobel-díjat egy dél-amerikai író kapta, az már rétegműfaj ebben a 'Ki tud többet Dél-Amerikáról' kontesztben. Az pedig, hogy Maria Vargas Llosa nevét is tudja valaki, tényleg plusz hangszórót érő találat. Ilyen világot élünk most, ne csodálkozzunk semmin sem. Ha valaki Llosa mellé még odabiggyeszti Borges, Garcia Marquez vagy esetleg Julio Cortázar nevét, akkor egy rejtőzködő könyvmoly-gerillát találtunk. Minden könnyebb lenne persze, ha ezeket az urakat, pontosabban, azokat, akik még élnek közülük, valaki benevezné egy valóságshowba... Filmek terén is hasonló a helyzet, néhány díjnyertes alkotás, amikre csak néhány éles szemű (értsd: még látó) filmrajongó emlékszik. Központi pályaudvar, az Isten városa, az Aura, és még jónéhány más, jobb sorsra érdemes latin-amerikai mozi porosodik érdemtelenül a videotékák legalsó polcain (ha egyáltalán ki vannak még rakva). A Szemekbe zárt titkokra is ilyen sors vár, hiába nyerte el idén az esélyesebbnek tartott Fehér szalag, és más, amúgy szintén kitűnő alkotások elől a legjobb nem angol-nyelvű filmnek járó Oscar-díjat. Az efféle gondolatgazdag, érzékeny, lassú ritmusú filmek ma már nem vehetik fel a versenyt a mozikat ellepő és a nézőket elkápráztató, térhatású színorgiával. Ha esetleg nyernek valami nagyobb díjat, akkor is be kell érniük az erre az alkalomra rájuk vetülő néhány hétnyi reflektorfénnyel. Ebből a szempontból vétkes késedelemmel érkezett el hozzánk ez a mozi... 2010 azonban mindenképpen a dél-amerikai kultúra nagy éve, akár tudunk róla, akár nem. Természetesen én azon vagyok, hogy tudjunk mindenről...

Ezt egy életen át kell játszani

A filmezést az amerikai tévéiparban kitanult, és már a 2001-es Örömfiúval is Oscarra jelölt Juan José Campanella filmje egy törvényszéki nyomozóról szól, aki nyugdíjba vonulása alkalmából úgy határoz, hogy regényírásra adja fejét. Benjamin (akit az előbb említett Aurából is ismert és Campanellával már az Örömfiúban is együtt dolgozó Ricardo Darín alakít, gyakorlatilag tökéletesen), mint minden jó író, saját életébe nyúl vissza témáért. A pályája elején történt szörnyű gyilkosságból kiindulva, annak egész életére kihatással lévő, szerteágazó következményei, szerelmek, barátságok, magány, politika, történelem, karrier, bűn és bűnhődés, bosszú és megbocsátás fonódik össze a filmmel kvázi együtt íródó regényében. A film amúgy igazából Eduardo Sacheri önéletrajzi ihletésű regénye nyomán készült, tehát igen erős a film irodalmi vonatkozása: így kerek a világ.

Amíg feszül a húr

A végletekig feszíti azt a bizonyos húrt Campanella filmjében, melyet kriminek csak az eléje ragasztott 'rendhagyó' jelzővel lehet csak illetni. A Szemekbe zárt titkok csak annyiban krimi, amennyiben krimi Dosztojevszkij Bűn és bűnhődése. Van benne bűnügy, sőt ez az egész origója, rendben van. Van benne nyomozás is, méghozzá olyan, amely az egész filmen végighúzódik, ám mégsem beszélhetünk vegytiszta krimiről. Lényegesen többről szól ez a film egy megdöbbentően brutális gyilkosságnál, okának, illetve elkövetőjének kiderítéséről, sőt még a bűnhődés metafizikájának sajátos kifejtésénél is. Egybefonódik a krimivel Argentína utóbbi harminc évének zűrös történelme, belpolitikai viszályai, társadalmának sajátos viszonyai, valamint a főhős, Benjamin Esposito főnökével, a gyönyörű és okos Irene-vel (Soledad Villamil kőkemény, titokzatos, emellett igazi latin temperamentumú asszonyfigurát alakít) folytatott bonyolult kapcsolata, mely leginkább talán a soha be nem teljesülő, elérhetetlen szerelemként lehetne legjobban jellemezni. Kiválóan eltalált, olykor a makrókig menően intim, máskor, mint pl. a stadionjelenetnél, elképesztően bravúros, nyaktörő kameramozgásokig terjedő képi világa van a filmnek: Félix Monti volt az operatőr. A mellékszerepekben egyáltalán nem mellékesen, remek karaktereket láthatunk. Parádésak a dialógok, különösen a Benjamin és kissé szittyós haverja közötti ugratások szellemesek. A virtuóz módon megírt forgatókönyv hibátlanul van filmre ültetve, tökéletes egységben simulnak egybe a vicces ugratások az önironikus és önreflexív "beszólásokkal", a krimi megdöbbentő brutalitásával és a Perón utáni diktatúra titkosrendőrsége által megnyomorított társadalom pontos korrajzával. Az összetett filmet két hatalmas ívben fogja össze a romantikus szerelmi szál, valamint a bűnhődés és a bosszú sajátosan megoldott erkölcsi dilemmája.

Kinek ajánljuk?
- Aki nézne már végre egy igazi jó filmet.
- Aki látta már a Fehér szalagot, A prófétát, illetve a Fausta énekét.
- Aki érdeklődik a latin kultúra komolyabb vonulatai iránt.

Kinek nem?
- Aki nem szereti a "vontatott" és "unalmas" filmeket.
- Aki krimit akar látni, ha "krimire" ül be a moziba.
- Aki szerint az Avatar volt 2010-ben a legjobb "nem angol-nyelvű" film...

9/10