Megerősítésből sosem elég: A tintahal és a bálna után újabb film bizonyítja, hogy az irodalmárok nem tudnak teniszezni, mi több, adogatás-fogadás közben könnyen ön- és közveszélyessé válhatnak. Kétségtelenül komikus fejlemény, hogy a Brecht-kutató saját magát üti vissza a labda helyett, de az igazi truváj - mármint a játékfilmes tagozaton - mégis csak az lett volna, ha nemcsak testmozgás és egyéb életidegen gyakorlat közben látnánk a tudóst, hanem Brechtet kutatni is, ha már ezt kapta ki a karakter élethivatásul. Az irodalomból/irodalomnak való élést azonban csak az okos megjegyzések és Philip Seymour Hoffman hangsúlyos magának valósága, ill. a lakásában elhelyezett könyvkupacok hivatottak kifejezni - ennyi befektetéssel akár tűzoltó is lehetne, maximum fecskendőt őrizne a kocsiszínben, a vitrinben pedig emlékérmet 9/11-ről. A tárgyi és hivatkozási közhelyek mellé kellő időben felzárkóznak a történetvezetésiek is: a gyermekei hűtlen kezelésével joggal vádolható apa (a címbeli apu) haldoklása összerántja a dermedt testvéreket; a tanárembert hasonlóan terhelt nővérével (Laura Linney). A defektes családokról kapható valóságok közül Tamara Jenkins az elvarrásokkal csínján bánó, mérsékelten megbocsátó öszszeállítást kínálja: mondhatnánk, ha lennének még független filmek, hogy mindezt a függetlenekre jellemző, kellemetes manírokkal teszi. Abban a műfajban, amiben Jenkins mozog, mindez a kötelező gyakorlat része, de a rendezőnő okosan kivárt. A műfaj kihalt, s így a megítélés is változott: a jó közepes a hiánypótlás szép példájára.
