Az én kis alpesi tanyám

  • eFeS / PORT.hu

Előfordulhat, hogy elegünk van az állandó csihipuhiból, amely kitölti a mozikban futó filmek jó nagy részét, de az is lehet, hogy valamikor gimnazista korunkban egy őrült magyartanár buzdítására filmklubba jártunk, ahol addig ismeretlen cseh filmeken röhögtük magunkat csendes pityergésbe.

Ezekben a filmekben nem volt semmiféle erőszak, kedves, joviális emberekről szóló egyszerű történetek voltak ezek, szerettük őket, mégis eltűntek a mozikból. Az is lehet, hogy éppen franciául tanulok, vagy kíváncsi vagyok, milyen lehet az élet ott, ahová tartunk, Európában.

Egy csomó ok, hogy ne hagyjuk ki ezt a már címében is bájos filmet. Mert ez egy ilyen film: mentes minden hatásvadász divatos erőszaktól, valamiért nagyon emlékeztet Jirí Menzel kisrealista tündérmeséire, mint Az én kis falum. Ismerős, emberszagú, embermértékű történet ez is, csak nem a szomszédban játszódik, hanem egy tanyán, a "világ végén", a Rhone-Alpokban.

Azt a fecskét, amely a közmondással ellentétben csinált nyarat, Sandrine-nek hívják. Harminc év körüli, csinos, jó állása van, internet-használatot oktat, természetesen jól is keres, lakása van, normális barátja. Ezért senki sem érti, amikor egy szép napon bejelenti: mezőgazdásznak akar tanulni.

Pedig gyermekkori vágya ez, az agyoncivilizált Párizs egyébként sem jelent számára semmit, ami igazán vonzza. Inkább a friss hegyi levegő, egy szikláról elbámulni a hegyek között a végtelenbe, reggel kihajtani a kecskéket legelni, aztán este vissza - így minden nap dolgos, munkás hétköznapokon át, de szabadon. Persze egy nagyvárosban szocializálódott lánynak nem várt nehézségeket is okozhat a tanyasi élet, amelyek bizony számára (számunkra) néha komikusak, néha azonban tragikusak is lehetnek.

A tanyának, amit a tanfolyam elvégzése után Sandrine (Mathilde Seigner) megvett, van egy eléggé morózus "tartozéka" is Adrien, a régi tulaj személyében (Michel Serrault). Kettejük kapcsolatának története a film, hogyan melegíti fel egy kedves, lelkes, de a paraszti élethez nem szokott lány a magányosságba és a kemény vidéki életbe megkeseredett öregember szívét.

Lelket melengető történetet mesél Christian Carion rendező, teszi ezt amúgy ráérősen, vidékiesen, ám cseppet sem unalmasan. Az eddig leírtakból azt is gondolhatnánk, jó kis falusi giccset kerítettek elénk Franciaországból, ám nem így van. Az biztos persze, hogy az átlagos hazai mozinézők közül nem sokan láttak amolyan idilli falusi életképet francia módra, így az sem lenne olyan nagy baj, ha így lenne.

De ahogyan Carion Antoine Heberlé operatőr kiválóan látó segítségével leleményesen kerülgeti az adódó falusi giccs-csapdákat, ahogyan finom iróniával kokettál a melodrámával, ahogy története végig megőrzi tisztaságát, erejét, az mintaszerű. Valamiért eszembe jut Pálfi György nagy-nagy sikerre várományos Hukkléja, pedig semmiben nem hasonlít a kettő, hacsak a vidéki témaválasztásban nem

Talán inkább az öntörvényű tehetség ellenállhatatlan ereje, a szárnyalóan szabad fantázia az, ami közös a két filmben, persze ezek birtokában könnyű jó filmet csinálni. És ha még segítségül akad egy akkora színész, mint Michel Serrault! Visszafogottságában, takarékos mozdulataiban, fáradt és szomorú tekintetében ott van a Minden.

Talán nem túlzok a kijelentéssel, ez alkalommal a világ egyik legnagyobb élő színészét láthatjuk, remélhetőleg nem utoljára. Maga az Egy fecske csinált nyarat pedig méltóan a címéhez, szívet-lelket melengető alkotás az arra érdemeseknek.